ʏᴏᴜʀ ʟᴇᴛᴛᴇʀꜱ - ʏᴏᴏɴᴋᴏᴏᴋ

∘◦ 9. ◦∘

Mosolyogva állt a tömeg közepében, ahol mindenkinek egyszerre, egy dologért vert a szíve; csak had láthassák végre szeretteiket.
Jeong a gyermekét szorosan karjai közt tartva, mellkasához ölelve várt, s nem tudta visszafogni a könnyeit, mely Yoon Seok aprócska ruháját foltosította sötét színpompával. Olyan gyorsan zakatolt a bordái ketrecei közt a szíve, hogy félő volt, hogy a kislány esetleg megrémül tőle.
Száraz, kicserepesedett ajkain a görbület nem hagyott alább, csak néha egy-egy nagyobb sós nedv kipislogása után muszáj volt összeszorítania párnácskáit, hogy ne zokogjon fel hangosan örömében.
Megindult a dob szó, s távolból már látszódtak a katonák, a porfelhővel együtt, melyet a szigorú menetelés alatt felcsaptak a bakancsuk talpával.
Koreai zászlók lengtek a magasban, mindenki ujjongva várta rokonját, szerelmét, barátját, hozzátartozóit.
A tömeg, mely feléjük közeledett, fogyni kezdett, ugyanis akármennyire is van szigor a katonaságban, egy hosszú háború után megenyhül az ember, s bár kihúzva, feszesen kéne átszelniük a kijelölt útszakaszt, nehéz a magányos, sebzett léleknek parancsolni, hogy ne rohanjon oda egyből feleségéhez, gyerekeihez, hogy azonnal csókot nyomhasson a sírástól kipirult orcákra.
Két oldalról váltak le folyamatosan az emberek, megállás nélkül szakadtak le tőlük a tisztek és Jeong lábujjhegyre állva kereste az idegen alakok közt a barátját.

Ám a sor egyre csak fogyatkozott Yoon Gi viszont sehol sem állt.
A férfi a válla felette forgatva fejét próbálta keresni tekintetével, ezért is hőkölt meg rémülten, mikor megpillantotta maga előtt a tábornokot, teljes tiszteletbeli meghajlással. Jeong értetlenül, homlokát ráncolva nézett az ismeretlen férfire, ki felemelte fejét, s szembe nézett a másikkal. Kreol bőrét megviselt ráncok tarkították, mandula vágású szemei alatt hideg színek ölelték körbe egymást egy félhold alakú bemélyedés formájában, de íriszeiben bánat és fájdalom ült.
- Sajnálom.-mondta rekedtes, mély orgánummal, majd mielőtt a vele szemben álló bármit felelhetett volna, kezébe nyomott egy apró tárgyat és lassan elsétált.
Jeong mellkasába fájdalom nyílalt, mintha egyetlen egy tűvel próbálnák meg összébbhúzni bordáját, s valóban úgy is érezte. Egész testét elborította a szúró, éles kín, ami a hirtelen gyásszal járt.
Szorosan összeszorítva, eddig mosolyráncba burkolt szemeit, állkapcsát megfeszítve bömbölt fel, akár egy új szülött csecsemő. Állán, arcélén, orcáján megállás nélkül folyt végig a meleg nedű. Épp, hogy kiszökött egy a könnycsatornáin keresztül, már követte is a társa.
Rámarkolt a kezében tartott dögcédulára, majd vállmagasságba emelte, hogy homályosan elolvashassa a feliratot, tényleg hozzá tartozik e, de a lánc nem hazudott, valóban az volt belevésve, hogy Min Yoon Gi.
Fogaival ajkainak húsába vájt, hogy ne üvöltsön a levegőbe, hogy ne lássa az egész város, hogy milyen szerencsétlen is ő valójában.
A cseppség azonban megmozdult karjai közt, parányi, pufók kezeivel érte nyúlt, s megfogva az összefűzött részét, a nyakába húzta, majd Jeongra nevetett.
A férfi szipogva nézett gyermekei szemébe, azt gondolta milyen ártatlan, hogy még semmit sem tud a nagy világ gyötrelmeiről. Ezt gondolta, de nem sokkal később rájött, hogy ilyen fiatalon is sokkal több benne a tudás, mint amennyit ő valaha is birtkoloni fog.
Megforgatta ujjai közt a fém lapot, duci arcához nyomta azt és a világ legboldogabb hangján ejtette ki első szavait.
- Apa.