Dabason jártam Oviba. Onnan arra emlékszem, hogy mindig csak a lányokkal játszottam, például memoriztam vagy barbiztam. Volt egy legjobb barátnőm is, Petrának hívták. Mindent együtt csináltunk és mindenben összefogtunk, összetartottunk. Volt olyan alkalom is, hogy begumiztattam a hajamat két copfba, amire Petra aztmondta nagyon aranyos. Nos erre az egyre mindenképp emlékszem hogy mondta, mert annyira örültem neki. Szinte ő rá emlékszem márcsak. Nem tudom, hogy a kisebb korban amilyen tevékenységeket csinálunk, olyanok leszünk e a jövőben. Én ebben hiszek, hiszen még sokat építgettem, terveztem egy babaházat is. Ha nem naponta, akkor hetente játszhattam vele. Már 5 évesen tudtam írni, olvasni és számolni, amire büszke is voltam.
Az első osztályt nagyon vártam, új környezet, új emberek, új ismerkedési lehetőségek. Újhartyánra jártam már suliba. Viszont amennyire vártam a sulit, utánna annyira el is ment tőle a kedvem. A "menő fiúk" tudták - vagy csak érezték nem tudom - hogy mennyire nyápic, gyenge kisfiú vagyok az újoncoknál és naponta meg akartak verni. Így legtöbbször vagy a tanárok mellett maradtam vagy pedig a lányokkal kibeszéltem őket. A lányokkal nagyon jól és gyorsan összeismerkedtem és összebarátkoztam. Annyira jóba lettem velük, hogy meghívtak a szülinapi bulijukba, vagy magukhoz játszani, stb. Emlékszem az egyik lány buliján röplabdáztam először, amikor is megtetszett a sport és azóta szenvedélyem is. Az okosok közé számítottam, tele voltam kiváló értékeléssel, semmivel nem volt gondom.
Nyár eleje, sulinak vége, és jött a számomra hirtelen hír, a költözés. A költözésnek a mai napig se tudom mi volt a biztos oka, mindkét szülőm mást mondott. És én se értem azt, hogy miért örültem a költözésnek, hiszen mostis visszamennék.
YOU ARE READING
Másként a világon
Non-FictionA történet végig engem ír le és folyatódik egészen a halálomig. A kis élettörténetemet inkább szomorúsággal teli, de persze a boldog pillanatok sem maradhatnak le belőle.
