Eredet

16.

16.

A fekete, mindig komor tekintetű núbiai származású nő ünnepi, díszes ruhában várt valamire az éjszakában. Két kezét szorongva tette össze, s feltekintett az égre. Aztán lepillantott a tükörsima, imádságokkal és fura, vakító fényekkel díszített ovális kőfelületre, majd gondolatban bólintott.

" Igen, ennek így kell lennie."

Egy meleg érintés egy pillanatra elterelte a figyelmét a csillagos égboltról; elnézett a válla felett. A férfi nyugtató pillantást vetett asszonyára, aki mély sóhajjal tekintett vissza a messzeségbe. Hamarosan egy fénypont jelent meg odafent, s lassan mozogva közeledett feléjük, míg végül kibontakozott előttük egy hatalmas, alul lila fényárban úszó hangtalan tárgy. Az ovális repülő tárgy egy darabig még lebegett a kijelölt terület felett néhány méterrel, aztán leereszkedett rá.

A díszes ruhába öltözött nő, és fejdíszes ura hátrébb húzódtak kissé, majd amikor ragyogva megnyílt előttük a tárgy oldalának egy része, mindketten a földre borultak, s arcukat fel nem emelve várták, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie.

Felültem az ágyamban, és levegő után kapkodtam. A fejem borzasztóan lüktetett, amit bizonyára az én szervezetemnek tetemes mennyiségű alkohol elfogyasztásának köszönhettem. Izzadságcseppek gördültek végig a halántékomon; remegő lábakkal ültem ki az ágy szélére.

– Fenébe... – suttogtam magamnak. – Már én is kezdem. – Majdnem nevettem egyet pániklevezetés gyanánt, de a következő pillanatban mégis meggondoltam magam, és inkább sikoltani támadt volna kedvem. Egy másik, ismerős hangot is hallani véltem ugyanis az enyém mellett.

– Elkezdődött – mondta a hang, aztán előlépett a sötétségből a holdfénybe a hang tulajdonosa is. Ingerülten néztem rá.

– Már megint te...?

– Még nem késő elmenni – mondta nyugodt hangon csuklyája sötétjéből, majd egészen közel lépett hozzám. Felálltam és megpróbáltam a csuklya mögötti sötétségből kiszűrni az arcát, de sikertelenül. Végül sóhajtottam egy nagyot és elsétáltam mellette egészen az erkélyajtóig.

– Nem akarok elmenni – mondtam röviden, dacosan összefonva a karom a mellem előtt. – Egyáltalán hogy jössz te ahhoz, hogy utasítgass? Ki vagy te?

– A nevem Asthar. Az orgonok küldöttje vagyok – mondta, miközben mélyen meghajolt.

– Orgonok? – Hiába erőltettem a memóriám, nem ugrott be melyik népcsoportról lehet szó. – Honnan jöttél?

– Lentről.

– Úgy érted, délről?

– Így is lehet mondani. Neked viszont haladéktalanul el kell hagynod Egyiptomot és soha többé nem szabad visszatérned ide. – Mindezt olyan nyugodtan, olyan határozottan mondta, mintha csak egy silány sajtószöveget olvasna fel a reggeli újságból. Felháborodottan pillantottam rá.

– Soha?! Azt hiszed, azért tanultam, azért güriztem olyan hosszú ideig, hogy aztán hipp-hopp, egy semmiből előrukkoló vadidegen szavára örökre feladjam az álmaimat?! Minek tanultam akkor, ha soha nem jöhetek ide? Az apám itt született! Ez az életem! És... és különben is most kaptam munkát egy igen neves régészprofesszor mellett! Nem fogom ezt a lehetőséget eldobni, csak azért, mert szerinted... mert szerinted veszélyben az életem!

– Az igazat mondom – erősítette még mindig nyugodt hangon az idegen. Hitetlenül megráztam a fejem és próbáltam lehiggadni.

– Ide figyelj... Astor...

– Asthar.

– Mindegy. Szóval, Asthar. Én nem megyek el innen, ha belehalok, akkor sem. Érted? Ha itt kell meghalnom ennyi idősen, akkor itt halok meg és ennyi idősen. De akkor se hagyom el Egyiptom földjét! Világos?

– Mint a Nap – válaszolta halkan. – Azért adhatok egy tanácsot?

– Hát persze – sóhajtottam.

– Ha eljön az idő, a másikat használd. Talán így megmenekülhetsz. – Mielőtt bármiféle kérdést feltehettem volna neki, eltűnt a szemem elől. Megráztam a fejem, mintha egyáltalán nem is akarnám felfogni a történteket, aztán visszafeküdtem aludni. Aznap éjszaka sokáig nem tudtam álomra hajtani a fejem.