Eredet

13.-14. Fejezet

13.

A Nap már a horizont felé közelített, amikor visszaértem a szállodához, aranyló gömbjével misztikus fényárba borítva egész El-Gízát, Kairónak ezt a csodás és népes elővárosát, mely óriási látogatottságát a piramisoknak és a Nagy Szfinxnek köszönheti.

A szállodában a lift felé menet képtelenségnek tartottam eldönteni egyek-e, vagy aludjak. A gyomromat már mardosta az éhség, a szemem viszont majd' leragadt. Az első dolgom azonban mégiscsak az volt, hogy beálljak a zuhany alá, és teleigyam magam a hűs vízzel, majd lemossam magamról az izzadságot, meg a mocskot. Zuhanyozás után szinte újjászülettem, s egy rövidke kis nyári ruhát magamra kapva, kicsit még vizes hajjal lesétáltam az időközben felfedezett kis éjjel-nappaliba, amely a szálloda földszintjén helyezkedett el az étteremtől balra. Úgy látszott, ebben az épületben éjjel nagyobb a forgalom, mint nappal, útközben ugyanis legalább húsz emberrel találkoztam. Feltehetőleg a bárból sétálgattak ki-be, igazán vidám hangulatban, nevetgélve. Sóhajtva igyekeztem nem elejteni a kis pakkomat, amelyet amolyan muníció gyanánt akartam elhelyezni az időközben kiürült hűtőmben odafent.

A csomagokkal való egyensúlyozás azonban olyannyira lefoglalt, hogy észre sem vettem a velem szembe jövő alakot. Biztos vagyok benne, hogy ő is teljesen másfelé figyelt, különben nem jött volna nekem másodjára is. A szendvicsek közül néhány szétgurult a földön, de szerencsére mind be volt fóliázva. A kis ásványvizes palackokat az ujjaim között és a maradék szendvicset sikerült nagy egyensúlyozások közepette megtartanom.

A fiatal férfi gyorsan felkapkodta a szétgurult elemózsiát és először bocsánatkérő, aztán meglepett tekintettel nézett rám. Végül hatalmas vigyorral a képén szólított meg.

– Csak nem szendvics túladagolásban akarsz elhalálozni? – Túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy értékelni tudjam a humorát. Elvettem a szendvicseket, aztán szótlanul továbbsétáltam. Azonban nem úszhattam meg ennyivel a találkozást. – Hé, várj! – sietett utánam. – Hagy segítsek, jó? – Ezúttal némi komolyságot véltem felfedezni rajta, úgyhogy átadtam neki a pakkom felét. Egészen addig néma csend honolt köztünk, amíg az utolsó darabot is be nem raktam a hűtőbe.

– Kösz a segítséget, William – mondtam aztán. Akkor vettem csak észre, hogy valószínűleg az egész berakodási szertartás alatt engem bámult ravaszkás szemével, pajzán mosollyal az arcán.

– Szívesen – vágta rá hirtelen, mintha ő is akkor vette volna észre saját magát. – Nézd, a múltkori miatt, ha megharagudtál rám...

– Semmi baj – mosolyogtam. – Hozzá vagyok szokva.

– Egyébként én személy szerint egyáltalán nem tartom csúnyának – pillantott a szokatlanul hosszú ujjaimra. Aztán az egyik kezemért nyúlt, és a tenyerében tartva nézegette. – Inkább... különlegesnek... – mondta halkan, s a szabad kezével végigsimított rajtuk. Egy pillanatig átadtam magam ennek az érzésnek, aztán zavartan elkaptam a kezem, és megköszörültem a torkom.

– Helyes – mondtam szárazon, és majdhogynem kilöktem az ajtómon. – Akkor jó éjt.

Reggel a folyosón az egyetlen emberrel futottam össze, akivel nem akartam. Zavart mosollyal köszöntem oda neki.

– Remélem jól aludtál – tettem aztán hozzá békülékenyen. Nyúzott arcára nézve azonban valami mást véltem felfedezni rajta, mint pihentséget. A szeme fehérjén még a silt zavaró jelenlététől is észre lehetett venni a kicsi, vörös erecskéket, alatta pedig sötét karikák húzódtak. A tegnapi William Clements ravaszkás tekintetének híre-hamva sem volt már.