Eredet

5.-6.-7.-8. Fejezet

5.

Mielőtt visszatértem a szállodaszobámba, nem tudtam megállni, hogy meg ne nézzem a Nílust, hiszen ott folyt lustán, pár száz méterre tőlem.

Gyönyörű látványt nyújtott, ugyanakkor valahogy mégsem tudtam örülni neki. Otthon, a Tisza parton sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne látni a híres "Hápit", amelyről oly sokat olvastam és hallottam már. De a nagyszüleim és az apám sírboltjának látványa annyira lelombozott, hogy most még ennek se tudtam örülni. Szomorúan fordítottam hátat a hatalmas víztömegnek, aztán elindultam vissza a szállodába. Próbáltam beletörődni a gondolatba, és megígértem magamnak, hogy azért a tanulmányi utamat nem fogom feladni.

A szállodából kifelé menet azonban hirtelen éles fájdalmat éreztem a mellkasom tájékán, aztán pedig a fenekemen, ahogy földet értem. Körülbelül másfél métert repülhettem attól a hatalmas taszítóerőtől, amely aztán letérdelt mellém a padlóra, és megkérdezte, minden rendben van-e. Bár még mindig nehezen kaptam levegőt, bólintottam, hogy igen. A magas, rövid szőkésbarna hajú nő felsegített a padlóról, majd megigazgatta rajtam a ruhám. Kissé szédelegve mértem végig a fiatal, terepruhába öltözött amerikai nőt. Legalábbis az angol kiejtéséből azt sejtettem, hogy az anyanyelvét beszéli.

– Bocsáss meg – nézett rám esdeklőn. – De az a pasas... azt hiszem, követett engem...

– Milyen pasas? – kérdeztem kábán, miközben a kijárat felé pillantottam, amerre a nő mutatott.

– Nem tudom, tisztára olyan volt, mintha... az ókori Egyiptomból lépett volna elő. Az öltözéke, az arca... csak a feje volt furcsa. A koponyája olyan... megnyúlt... a nyakában pedig valami amulett lógott... – nézett mögöttem a semmibe, felidézve magában a figurát. Aztán megrázkódott, és ismét sajnálkozva nézett rám. – Követett, én meg annyira megijedtem, hogy elkezdtem rohanni. Azután... beszaladtam az első menedéket nyújtó helyre. Azaz ide. És akkor löktelek fel véletlenül. Ne haragudj, nagyon fájt?

– Á, dehogy – nyugtattam meg, de azért hagytam, hogy visszavezessen az ebédlőbe, és leültessen az egyik székre. Egyedül hagyott, de nemsokára két pohárral a kezében tért vissza. Leült velem szembe, és letette elém az egyik narancslére emlékeztető, frissítőt tartalmazó poharat.

– Biztosan jól vagy? Ha bármiben...

– Miből gondolod, hogy követett az a fickó? – kérdeztem hirtelen, erősen szeplős, sminkmentes, napbarnított arcába nézve. Én is híve vagyok a természetes szépségnek, de azért néhanapján nem árt, ha ad magára a nőnem.

– Hogy miből? Csupán csak abból az egyszerű tényből, hogy negyed órán keresztül követett engem, lépésről lépésre. Ha befordultam egy sarkon, utánam fordult. Ha átmentem az út másik oldalára, ő is átment. Ha megálltam egy pillanatra, ő is megállt. Kell ennél több bizonyíték? – Mondtam, hogy nem, és így is gondoltam.

– Miért nem kértél segítséget valakitől? Senkinek nem tűnt fel, hogy követ?

– Ugyan már! – legyintett mérgesen. – Itt senki nem foglalkozik a külföldiekkel. Ha karóba húznának a Ramses Square kellős közepén, azt sem vennék észre. Igaz is, de udvariatlan vagyok... a nevem Sarah Henderson – nyújtotta felém a jobb kezét. – Kanadából érkeztem, több mint két hónapja. Egy ásatást vezetek, legalábbis próbálkozom vele.

– Mira Haddad – fogtam vele kezet. Egy pillanatra megállt a tekintete az ujjaimon, aztán egy kissé meglepődve bámult rám. – Fejlődési rendellenesség – magyaráztam. – A koponyám is deformálódott, de a hosszú és dús hajam miatt alig lehet észrevenni.