Eredet

9.-10.-11.-12. Fejezet

9.

Úgy ébredtem, mint akit fejbe vágtak. Az egész fejemben seregnyi hangya futkosott még akkor is, amikor nekiálltam reggelizni, a hűtőbe előre bekészített szendvicsekből. El akartam felejteni az elmúlt éjszakát, és azt is, amit a furcsa idegen közölt velem. Ha tudtam volna mi vár még rám az elkövetkezendő pár hétben, bizony inkább megfogadtam volna az idegen tanácsát, és szélsebesen repültem volna vissza Magyarországra.

Sarah, és a többiek már nyakig álltak a munkában, mikor odaértem a bérelt kocsimmal.

– Már vártalak! – Nem tudtam, mire véljem ezt a felhőtlen jókedvet ilyen hirtelen, de Sarah rögtön felvilágosított. – Nem fogod elhinni, mit találtunk! Istenem, erre a pillanatra vártam idáig! – nézett az ég felé boldogan, két kezét egy percre összetéve maga előtt. – Egy hatalmas kőtáblába ütköztünk bele!

– Egy kőtáblába?!

– Mmm... Igazából, még nem tudjuk, mi ez – súgta oda bizalmasan, mintha baj lenne, hogy az a rengeteg homok meghallja, amit mond. – Ma hajnalban ütköztünk bele, újabb fél méter ásás után. Egyébként azt hittem, hamarabb jössz, már tíz is elmúlt.

– I..igen, egy kicsit elhúzódott a reggelim, nem aludtam valami jól. Szóval miféle kőtáblába ütköztetek? – kérdeztem kitérően, s igyekeztem nem észrevenni Sarah gyanakodó tekintetét.

– Mifélébe, mifélébe... mondom, még mi sem tudjuk. Eddig egy két négyzetméteres területet tisztítottunk meg. És az eredmény csak simára csiszolt, kemény kő. A széleit még nem találjuk.

– Van rajta felirat?

– Nincs – ingatta a fejét csalódottan. – Én is erre voltam legelőször kíváncsi. A csiszolásból ítélve viszont holtbiztos, hogy mesterséges eredetű. Szerinted mi lehet ez?

– Fogalmam sincs – mondtam, amikor már a gödör szélén álltam, és a kőtáblának vélt valamit vizsgáltam. Odalent a többiek javában dolgoztak. Max, és John felnézett ránk; köszönésképpen Max a kezét lendítette fel, John pedig a szalmakalapját pöckölte hátrébb. Feléjük integettem, ám hamar lelankadt a kezem, amikor összetalálkozott a tekintetem Sam Thorsonnal. Erőt vettem magamon, és elhatároztam, hogy miatta nem fogok visszavonulót fújni. Fogalmam se volt róla, mi baja lehet velem, de megfogadtam, hogy nem fogok megijedni tőle. Ezért hát hatalmas vigyort terítettem az arcomra, úgy köszöntem oda neki. – Halihó! – Sam szisszent egyet gőgösen, és csak a fejét ingatta. Talán még mormogott is valamit az orra alatt, de hogy mit, azt már nem értettem.

Mint ahogy azt sem, hogy hogyan került ide ez a kőtábla, ha ugyan valóban az, hisz még a vastagságát sem ismerjük. Bár gyakorlatlan egyiptológus voltam, azt azért még én is tudtam, hogy négy méterrel a homok alatt a sivatagban, nem szoktak találni két négyzetméternél is nagyobb, írás nélküli kőlapokat. – Az is lehet, hogy ez egy alapkő akart lenni – fordultam ismét Sarahhoz.

– Úgy érted, valamilyen épületnek az alapköve? – nézett rám érdeklődve.

– Úgy. Talán egy templomé, vagy királyi palotáé, vagy...

– Vagy egy piramisé – fejezte be helyettem. – De az sem kizárt, hogy egy sírkamra bejárata.

– Meglehet. – Sarah egy darabig elgondolkodva nézte a sima felületű talán kőlapot, aztán felemelkedett görnyedt testhelyzetéből. – Remélem, pár nap múlva már többet tudunk meg róla. – Egyet értettem vele. Bizonyára ő is ugyanolyan furcsának találta az esetet, mint én.

10.

Másnap újra egy kocsikázást terveztem a sivatagba, de előtte még szándékoztam megebédelni. Ám amikor leértem a szálloda földszintjére, láttam, hogy egy öltönyös pasas veri éppen a recepciós pultot. Kíváncsi természetű vagyok, hát megvártam az esemény végét.