Összetörve

Te függő vagy?

"- Délután találkozunk a foglalkozáson. Azt hiszem lesz mit megbeszélnünk."

13:10

A foglalkozásunk már tíz perce tart. Tartania kéne...

De Louis sehol.

Azt hittem ő nem késik sehonnan. Legalábbis Zayn ezt mesélte, amikor elmagyarázta a napirendet és, hogy ezt csak is egyetlen egy személy tartja be percre pontoson: Tomlinson doktor.

De akkor ezek szerint tévedett?

Megérkézett.

Gyerekesen felcsillantak a szemeim, mert ezúttal én ültem az ajtóval szemben, ahol a múltkor ő, mert nem akartam lemaradni a meglepett arckifejezésén, mikor óra 55-kor már itt talál. De végül ő késett.

Aztán feltűnt valami.

Sántít.

A jobb lábát húzza, vagy legalábbis nagyon fájdalmas ráállnia.

Igyekszik összeszorítani a fogait, és a tüdejében tartani az összes levegőt, hogy ne nyöszörögjön, de látszik az arcán, hogy fájdalmai vannak.

Odaért elém, és be sem kapcsolta a kamerát, úgy ült le velem szembe.

Pár másodpercig csak egymást nézzük. Én összevont szemöldökkel próbálok minél kíváncsibbnak tűnni, de ő rezzenéstelenül csak ül. Rám vár?

- Ühm... Megkérdezhetem, hogy mi történt, Louis?

- Neked doktor Tomlinson, és szerintem nem tartozik rád, Harold - nagyon csúnyán nézett rám. Összehúzta a szemeit, de a szája sarkában ott rejtőzött egy sértett, cinikus mosoly.

Kezdődhet a játék.

Hátradőltem a székben, és összefontam a karjaimat magam előtt. Magamra vettem ugyanazt az arckifejezést, amivel ő ül előttem.

- Úgy érzem haragszik rám, doktor.

- Ezt miből gondolod, Harold? - még csak nem is pislogott.

- Megkértem, hogy ne hívjon így, és mégis ezt teszi. Folyamatosan.

- Zavar? Miért nem szereted a neved, Harold? Úgy érzed nem hozzád tartozik?

Kezdtem rosszul érezni magam, de álltam a tekintetét.

Csak egy nyertes lehet.

- Nincs vele semmi bajom doktor úr, csak úgy gondoltam, ha már beszélgetnünk kell egymással, hívjon úgy, ahogy az emberek általában szólítanak. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire bonyolult egy túliskolázott ember számára...

- Dühös vagy, Harold? Ellenszenvet érzel irántam, amiért így használom a neved? Vagy az zavar, hogy ÉN nem hívlak úgy, ahogy szeretnéd? - Még mindig nem mozdult. Mintha oda lenne fagyva, és csak a szája mozogna. Ijesztő.

Most már biztos vagyok benne, hogy a tegnap este miatt pikkel rám. De miért? Ő nem élvezte? Ő akarta! Nem értem...

- Miért csinálja ezt velem? - előrehajoltam.

- Mert ez a dolgom. Ezért fizetnek.

- Tegnap még mások voltak a nézetei. Történt valami doktor úr, amit meg szeretne beszélni velem?

- Itt én kérdezek, Harold.

- Akkor kérdezd már meg végre, amit tényleg megakarsz, basszameg! - Akkora lendülettel álltam fel, hogy a szék mögöttem felborult. Dühösen túrtam a hajamba, és járkálni kezdtem előtte.

Még mindig nem mozdult. A tekintete meglágyult, de még mindig kifejezéstelen maradt.

Megnyalta az ajkait, és félre fordította a tekintetét.

- Miért vagy itt, Harold?

- Tudod miért vagyok itt.

- Igazán? - visszafordult felém szúrós tekintettel. - Akkor meséld már el nekem, Harold - közelebb hajolt, hoogy suttogjon -, milyen érzés, amikor a kokain szétterjed a testedben? Milyen érzés, mikor megszűnik a külvilág, és azt kívánod bárcsak soha ne lenne vége? Mikor azt akarod, hogy vége legyen végre mindennek? Hm? És a heroin? Hogy tudsz itt ülni mindenféle szorongás és kényszercselekvés nélkül, miután már órák óta nem kapott a szervezeted belőle? Nem hiányzik az az eufória? Az a túláradó önbizalom amit okoz? Hogy a faszomba tudsz ezek nélkül most itt ülni és velem csevegni, ha akkora függő vagy, mint ahogy azzal felvetetted magad ide?! VÁLASZOLJ HAROLD!

Csak úgy szikrázott a tekintete. Még soha nem láttam embert ilyen dühösnek.

Teljesen lefagytam.

Nem csak azért, mert a szememre hányta mindezt, mert már a legelején is tudtam, hogy ha egy okosabb és kíváncsibb orvost kapok, hamar lebukok.

Hanem ahogy beszélt róla...

Mintha...

Személyes tapasztalatból beszélne róla.

- Louis... te függő vagy?

Nem válaszolt. Az arckifejezése egy pillanat alatt változott át fenyegetőből fenyegetetté.

Csak most tudatosult benne valószínűleg, hogy elragadtatta magát, és ezzel együtt el is szólta magát.

Eszméletlen hosszú időnek tűnt, míg végül megszólalt, de akkor azt kívántam, bár ne tette volna.

- Mára befejeztük, Harry...