Összetörve

20. Apa

H.

- Igen? - nyílt az ajtó, és apám gondterhelt arcával találtam szembe magam.

- Jó napot, én... - kezdte volna Lou, de beléfojtották a szót.

- Harry! Fiam! - már húzott is magához egyenesen a karjaiba, én pedig csak sokkal később tudtam erre reagálni.

- Szia apa.

Ekkor észrevette végre Lou-t is.

- Maga az a fiatal orvos a vigyorgóból, nem? - vigyorgó? Ez tetszett.

- A Highgate szanatórium és elmegyógyintézetből, uram, igen, én lennék. Már találkoztunk. Dr. Louis Tomlinson vagyok, Harry kezelőorvosa - kezet fogtak, majd apa beinvitált minket.

Egyenesen a tágas nappalinkba vezetett minket, ahol minden ugyanolyan volt, mint amikor elmentem. Mintha megállt volna az idő. Kivéve, hogy az ablakok alatt bőröndök foglalták a helyet. Azonnal apámra kaptam a tekintetemet, de ő csak megrázta a fejét. Majd megbeszéljük - tátogta.

Leültünk Louis-val a kanapéra, apám pedig a szemben lévőre. Csendben néztük egymást, gondolom, anyámra vártunk. Én nem vártam, hogy őszinte legyek. Szerettem volna, ha csak apával kellene megbeszélnem, mert tudom, hogy ő sokkal megértőbb és elfogadóbb. Gyerekkoromban, ha csináltam valami rosszat, amit tudtunk, hogy anya nem fogja jó szemmel nézni, segített elrejteni vagy kimagyarázni.

"- Harry, most jól figyelj rám! Azt mondjuk anyukádnak, hogy baleset volt. Játszottunk, és te meglökted a kezemet, én pedig levertem véletlenül a vázát, rendben? Nem kell anyának mindent tudnia."

Ez az egy mondata nagyon sokszor visszhangzott már a fejemben, akárhányszor valami olyat csináltam, amire tudtam, hogy anya nem lesz büszke.

"Nem kell anyának mindent tudnia."

Ó, bárcsak tényleg nem kéne!

- Hogy érzed magad, fiam? - apa törte meg a beálló csendet, én pedig emiatt összerezzentem. Az izzadt tenyeremet próbáltam elrejteni azzal, hogy a nadrágomba törlöm, de persze Louis látta ezt, és inkább ő vette át a szót.

- Khm... Harry jól van! Semmi probléma nem volt a kezelés alatt. Nagyon jól viselkedett, és már szinte az első foglalkozásunk után jelentős változáson ment keresztül - rám nézett, én pedig a tekintetemmel próbáltam egy "köszönömöt" sugallni. Bólintott.

Eszembe jutott a legelső foglalkozásunk. Én játszottam a sértettet, a nehezen kaphatót, Lou pedig ott ült, abban az ocsmány székbe, ami igazából csak miatta vált mégis esztétikailag szép látvánnyá, és igéző kék szemeivel engem nézett, ahogy besétáltam. Akkor még úgy voltam vele, hogy egy nagyképű pöcs, aki a végzettsége és sikerei miatt úgy gondolja, mindent tud az emberekről. De aztán később rájöttem, hogy enélkül is valóban sokat tud róluk. Mert foglalkozik velük. Törődik és odafigyel.

Apám még egy ideig csendben járatta a szemét kettőnkön, amit én csak a perifériámból láttam, mert nem mertem levenni a szememet Lou-ról. Végül egy diszkrét krákogással felhívta magára a figyelmet, amire persze mindketten odakaptuk a fejünket.

- Harry... beszélhetek veled négyszemközt? - meg sem várta a válaszomat, már állt is fel, és a konyhába vonult. Odanyúltam Lou kezéért, és kihasználva, hogy nem figyel senki, megszorítottam kicsit, aztán apa után mentem.

- Mi a baj? - néztem fel apára, aki összefont karokkal megállt a konyha közepén, és feszülten méregetett. Ez nem az az apukám, aki segített a szőnyeg alá seperni a mocskaimat anya elől.