A Fairy Tail meséi ✔

2. Wendy, a kis hableány

Az elbűvölő sellők békés világa az óceán mélyén rejtőzött. Egykoron a félig hal, félig ember teremtmények birodalma fölött a zsarnok Laxus király uralkodott. A népét sokszor kifosztotta, miközben a törvényeivel megnehezítette a hétköznapi sellők sorsát. Hogy mivel? Például az internetre adót vetett. Ettől a gonosz tettől sok kamasz sellő vízbe akarta fojtani magát. Az már igaz más kérdés, hogy ez egyiküknek se sikerült...

Ám ettől volt még rosszabb: korlátozták az emberhús fogyasztást! Laxus betiltatta a nép előtt a búvár vadászatot, és kizárólag csak ő és a családja vadászhatott a kétlábúakra. Bizony, mert a zsarnok uralkodónak is volt családja. A hét bájos leánya közül a legfiatalabb a gyönyörű hangú Wendy volt. Azonban Wendy lázadó természetű volt. De ne siessünk ennyire előre, hanem kezdjük inkább az elejével.

Egy napon nagyszabású, klasszikus stílusú koncertet rendeztek, melyen az udvar főzeneszerző, Freed legújabb darabját mutatták be a palota lakóinak.

Wendy testvérei tartották azt a hatalmas kagylót, melyből Freed intésére Wendy-nek kellett volna előbújnia. Ám amikor a testvérek kinyitották a kagylót, mindenki döbbenetére Wendy nem volt a helyén. A kagyló üresen állt és csak egy cetlit tartalmazott, amit Freed gyorsan elolvasott.

– Freed! Hol van a lányom? Nem azért írattam be zongoraórára, hogy aztán minden szó nélkül lelépjen!

– Sajnálom, Laxus-sama! – kezdett bele remegő hangon Freed. – De Wendy-sama itt azt írja, idézem: „Rocker leszek, fater! A zongorát meg nyeld le keresztben!"

– A fene vigye el! Olyan, mint az anyja, Mirajane. Az is inkább lelépett a Magnolia Rock Fesztiválra. Viszont ezt az arcátlanságot nem tűrőbb tovább! – mondta vörös szemmel a férfi, miközben a szigonyát a kezébe vette. – WENDY! – kiáltotta Laxus, a szigorú király, hogy még a tengerfenék is beleremegett.

Ám Wendy nem hallotta a kiáltást. Nem is hallhatta, hiszen messze-messze járt otthonától. A mobilja is le volt némítva, ahogyan a Messenger se volt bekapcsolva. Facebookra sem megy fel már egy jó ideje, miután az üzenőfalán látva a sok kis sellő ribi nem csinált mást, csak a cuki delfines videókat szüntelenül osztogatta. Azonban Wendy utálta a delfineket. Ő, ha tehette, inkább cápaviadalokat nézett. Szerinte a cápáktól nincsenek menőbbek. Sokszor fogadott is a kedvencére, Natsura, a fehér cápák bajnokára. Ellenben az apja ezt is beszüntette, így kénytelen volt néha a színházban delfin balettra járni.

Viszont most nem kellett a jó kislány szerepét eljátszania. Wendy most is, mint oly gyakran, medúzák után kutatott a legjobb barátjával, Charle-val. Az elsüllyedt hajóroncsok közt találtak is néhány medúzát, amiket aztán spangliba betekerve jókedvűen el is szívtak. De nem a víz alatt. Hisz ott hogy a fenébe lehetne tüzet gyújtani? Nem-nem, a két lány ilyenkor a felszínre úszott, és a part szélén hanyatt dőlve sok-sok slukkot szívott. Idétlenül nevettek, miközben azon agyaltak, hogy a víznek miért nincs íze?

– Tudom már! Talán Levy megtudja mondani – mondta vihogva Charle.

Így aztán mindketten átúsztak a szomszédos szigethez, hogy felkeressék Levy-t, a díler sirályt.

– Srácok, ti bolondok vagytok. Hiszen a víznek víz íze van – magyarázta magabiztosan Levy. – Sőt, ráadásul a színe és a szaga is pontosan olyan, mint az íze...

– Fúú, az milyen? – kérdezte vörös szemmel Wendy, aki jelenleg azt se tudta, hogy pontosan melyik óceánban van, annyira be volt tépve.

– Hmm... Elfelejtettem – válaszolta nevetgélve Levy, aki ismét rágyújtott. – Látom ütős cuccot szívtatok. De ezt skubizzátok: ez valóban első osztályú anyag.