azt hittem, hogy te más vagy - y.m

harmadik

Jimin hazament. Nem sietett, viszont nem is ballagott. Általános tempóban gyalogolt haza, néha-néha megállt jelentéktelen dolgokat végezni.
Például megfogta a földön heverő üres zacskót, majd kidobta. Ezt hozta otthonról. Utána azért is megállt, hogy kivegye a táskájából az üveget, és igyon belőle. Jimin nem akart otthon lenni.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, próbált feltűnésmentesen beosonni a szobájába, de előtte le kellett tennie a cipőjét és a világosbarna ballonkabátját, ami Yoonginak igazából nem tetszett, de nem akarta elrontani vele a kedvét, hogy hangot is ad neki.

- Édesem, te vagy az? - rikoltó hang suhant át a kanapéról egyenesen Jimin füleibe. A fiú összeugrott. - I-igen, anya. - dörmögött csak, és miután rájött, hogy nem tud mit veszíteni, feltrappolt a lépcsőn, egyenesen a szobájába.

- És nem is üdvözlöd az édesanyád? - a förtelmes hang nem maradt abba, Jimin arra kényszerült, hogy ismét lemenjen a lépcsőn, be a nappaliba, a kanapéhoz. Egy szót nem szólt, egy csókot lehelt édesanyja homlokára, aki ráncos, remegő kezeivel végigsimított a fiú arcvonalán.

- Sok a tanulnivalód? - beszélgetésbe akart elegyedni, viszont Jimin egyáltalán nem kívánta a társaságát.

- Igen, anya. Ne haragudj. - arcán tényleges tehetetlenség honolt. Azzal felsietett a szobájába, anyja hívogató szavaira sem felelt, bezárkózott, de teljesen feleslegesen. Édesanyja nem megy utána, mert nem tud. Jimin lefeküdt az ágyára és nézte a sötétedő égboltot. Utána kimosott, vacsorát főzött, felmosta lakást. Már délután, Yoongival való találkozás előtt megtanult a másnapi kémiára és földrajzra. Édesanyja már aludt, amikor felmosta a lakást. Jimin egyke. Édesapja sincs. Édesanyja maradt csak, de ő sem tud ott lenni vele teljesen. A tanulásban találta meg a boldogságát.

Yoongi elsietett, a kórházig meg sem állt. A megszokott helyére futott fel, már öt perc eltelt, már hat óra öt perc volt. Idegességében elharapta alsó ajkát.

- Sajnálom, anya. - suttogta az ágyon fekvő, gépekre csatolt nőhöz. A nő megfogta Yoongi arcát és egy halvány mosoly telepedett az ajkai szélére.

- Semmi baj, ne aggódj. - a mosoly levakarhatatlanná vált. - Hogy megy az iskola? - teljesen értelmetlen volt a mondat, a fiú mégis megértette, mert minden nap ilyenkor megkérdezi.

- Jól. - felelte szűkszavúan, nem akart az édesanyjának csalódást okozni. - Ma is egész délután otthon tanultam. - hazudta a szemeibe.

- Ez nem igaz. - vágta rá gondolkodás nélkül. - Ha tényleg ezt tetted volna, akkor nem lennének azok a kezeidben. Yoongi, te utálsz cipekedni. - nagyot sóhajtott, a fiú pedig egyre vörösebb lett. Nem volt nagy teher a füzet és a toll, de ő szeret szabad kezekkel közlekedni.

- Holnap nem tudok jönni. - pár perc csend után rekedtes hangjával szólalt fel újra, a takarót gyűrögette. Nem tudott minden nap este hat órakor támaszt nyújtani haldokló édesanyja mellett.

- Megértem. Mama hogy van? Még mindig beteg? - próbált témát váltani, de Yoongi félbeszakította.

- Egy osztálytársammal találkozom holnap. Hétvégén veled leszek. - rászorított gyenge kezére. - Mama már jól van, orvos is volt nála, nem kellett kórházba jönnie. - Yoongi egyke. Illetve édesapja sincs. Nagymamájával kell élnie, aki sokkal jobban van, mint harminc évvel fiatalabb lánya. Sokáig egyedül volt. Aztán megtalálta a szenvedélyét. A zenét.
- Ne haragudj, most csak ennyit lehetek veled. - felállt, egy utolsót szorított kézfogásán, majd elengedte és kisétált a teremből, majd végigment a zord folyosón, utána pedig kirontott a kórház ajtaján és egyből rágyújtott. A közeli park felé vette az irányt, próbálta visszatartani a sírást.

<szerk>

elérkeztem a harmadik résszel. remélem, elnyerte a tetszéseteket.

— m