Ánizs

első rész: apály

Emberek siettek végig az utcákon. Tömött sorokban, előre szegezett tekintettel. Úgy siettek egy irányba, mintha valami titok felé tartottak volna, amiről csak én nem tudtam. Rohantak, nehogy lekéssék egyhangú életük egy újabb fontos mozzanatát.

Lábujjhegyen álltam egy elhagyatott buszmegállóban, ahová egy messzi pékség illatát fújta be a viharos szél. A padkán egyensúlyoztam, a végtelen próbatétel elé állítva önmagam, hogy vajon én nyerek-e aznap, vagy a gravitáció. A nap eközben, mint aki hanyagul szemléli a dőlésszögeket, lusta árnyékokat vetett a földre. Hamarosan szürkület. Nem tudom, miért voltam a buszmegállóban. Talán csak azért mentem oda, hogy akkor találkozhassak Ánizzsal. Ami a sors furcsa játéka lehetne, hiszen akkor még nem is ismertem őt. A busz aznap nem járt. Tudhattam volna - az utat felújították, a busznak pedig több se kellett, hogy a garázsban maradjon. Követtem hát egy csapást, az út mellett. Olyan ösvény volt ez, ami mellett az ember nap, mint nap elmegy, minden nap megfogadva magának, egy nap végigmegy rajta, hogy meglássa hova vezet, de az a nap soha nem jön el.

A kitaposott, de rég elfeledett ösvény egy temetőhöz vezetett. Talán senki nem tudta, hogy kiket temettek ott el. Talán senkit nem érdekelt. Zöld növényzet lepte be a viharvert sírokat. Zöld volt minden, az a fajta zöld, amilyen zöld csak ősz elején tud lenni, mielőtt elsárgulna. A városi temetőkben már égtek a mécsesek. Közeledett a halottak napja. Ezeken a sírokon csak az eső és a szél nyoma látszott.

Akkor láttam meg. Halovány volt, rideg, ugyanakkor érdes és nyirkos. Ánizs. Egy sírkő előtt guggolt, lehajtott fejjel. Akkor meg mertem volna esküdni rá, hogy sír, ha később nem tudtam volna meg, hogy képtelen rá. Hollófekete haj takarta el az arcát, a lábánál egy kócos csokor fehér virággal. Ánizsokkal. A szél feltámadt, és felkapta a virágokat egy rövid utazásra. Hamar hozzám értek, és a közelemben megpihentek. Óvatosan szedtem fel őket a földről, nehogy bajuk essen. Tétován léptem oda hozzá, mögé álltam, nem akartam megzavarni. Finoman megérintettem a vállát. Kemény volt, csontos. De még mennyire. Felém fordult, még mindig guggolva, a szemembe nézett. Nem láttam, de éreztem. Nem volt arca. Se szeme, se szája vagy orra. Csontból volt, fehér, világlátott csontokból. Üres váz, ami még olyan sok minden cipelt magában.

Megrémültem. Nem tudtam mozdulni, vagy szólni. Nem tudtam reagálni. Lassan eljutott a tudatomig, hogy egy csokor virágot szorongatok, így hát azt tettem, ami először eszembe jutott. Kinyújtottam a kezem, benne a virágokkal, és felé kínáltam. Ő felállt, és a kezét az enyémre tette, úgy vette át a csokrot. Érintése hideg, nyirkos volt, mint egy elhalt fatörzsnek. Egy óvatlan könnycsepp csordult ki az egyik szememből, elárulva ijedtségem. Lassan hátráltam egy lépést, ő pedig ugyanott állt, mozdulatlanul. Nem tudtam volna megmondani, mire nézhet épp, ha egyáltalán lát valamit. Futni akartam. Így futottam is. De előtte valamilyen meggondolatlan kíváncsiságból kifolyólag, megkérdeztem a nevét.

- Ánizs - válaszolta szelíden.