Sokáig nem kerestem Ánizst. Olyan volt, mint egy képzet, amit a mindenszentek, az aratás és a szellemidéző történetek keltettek életre. Úgy gondoltam, ha elég ideig kerülöm a buszmegálló, és vele az elfeledett temetőt, talán el is hitetetem ezt magammal. Nem sikerült. Nem azért, mintha nem próbáltam volna. Ki tudja, ha elég ideig tartom magam távol, talán tényleg így lesz. De az események és véletlenek sodrása minduntalan visszavezetett.
A nap egyre laposabban és laposabban járt, napról napra egyre hamarabb hozta a hátán a sötétséget, mintha azzal takarózna a hüvösödő napokon. Barna sálat tekertem a nyakam köré, mert olyan színe volt mint a fahéjnak, a teának és a borús őszi napoknak. Az ősz lassan, lépésről lépésre, minden egyes lehullott levéllel lassan elmúlt, de én azért kitartottam a barna sálam mellett. A városba készültem, be, a központba, mint mindenki, aki úgy akar tenni, mintha fontos dolga lenne, vagy lenne mivel elütnie az idejét. A bakancsomon még rajta volt a temető lucskos nyoma, de ez sem tágított el. Túl nagy vagyok a mesékhez. A veranda viszont rágósabb volt, nehezebb feladat. A verandán ánizsok árválkodtak. Mintha csak a szél fújta volna oda őket, mint a vészjósló sötét felhőket, ártatlanul illegették magukat a porban. Szélcsend volt. Nem maguktól jöttek a galád virágok. Felszedtem őket a földről, és bevittem magammal a városba.
Két névtelen kávézó és egy kevésbé névtelen cukrászda mellett haladtam el, mire ráeszméltem, hogy nem tudom, hol járok. A városhatár menti erdőben eltévedni érdekfeszítő, izgalmas és veszélytelen volt számomra, a betondzsungel maga viszont egészen más. Hatalmas, éhes, hangos és szürke szörnyeteg, ami neonbeleiben foglyul ejt, hogy többet ne köpjön ki. Autók zúgtak el a lábam előtt, ahogy az egyik aszfaltszirttől a másikig igyekeztem. Aztán az aszfalt a lábam alatt macskakövekké vált, és a zaj elhalkult mögöttem. Egy üres mellékutcába érkeztem, narancsfénnyel kivilágított kirakatokkal, aprócska kovácsoltvas paddal és egy barátságtalan, öreg, fekete macskával. Elhatároztam, hogy útbaigazítást kérek valakitől, mert az utcatáblák és a lámpaoszlopok nem voltak túl közlékenyek. Kinéztem magamnak egy üzletet, az ajtó feletti csengő halkan jelezte a bentieknek a jöttömet, akárkik is voltak azok. Egy gyors körbenézésből rájöttem, hogy virágboltban vagyok, és velem szemben volt a pult, rajta egy régimódi csengővel. Mivel nem láttam senkit, megnyomtam, és vártam. Ismét feltérképeztem az aprócska helységet, most már tüzetesebben. Nem akármilyen virágbolt volt, gyógynövényeket árultak it. Minden volt, mandragóra, nadragulya, angyaltrombita, ördögcérna, sisakvirág. Biztos voltam benne, hogy találhatnék sáfrányt, gyömbért és akár kamillát is, ha nagyon keresnék. De nagyon sok volt egy bizonyos, apró fehér virágból. Kosarakban, vödrökben, vágottan, összekötve. Hideg borzongás futott végig a hátamon. Mintha az ánizsok követnének.
Elhatároztam, hogy nem megyek vissza a temetőbe. De nem is kellett. A temető jött el hozzám.
Egy hátsó szobából, a csengőszóra feketébe öltözött alak jelent, és mikor meglátott, biztos voltam benne, hogy arcizmok nélkül is meglepett. Én biztosan az voltam, és az én arcom el is árulta. Ő szólalt meg először. Ezek szerint nem csak képzeltem, hogy a rideg, kemény csontok ellenére a hangja mennyire lágy és kellemes.
- Hát ideértél.
ESTÁS LEYENDO
Ánizs
Historia Corta(Egy rövid novella, amit végre befejeztem.) A leírás egy kicsit spoileres, de ezek a dolgok a történetben nem derülnek ki. A történet Lisa szemszögéből van megírva, a lány, aki Halloween estéjén találkozik Ánizzsal, a halott fiúval. Lisának születés...
