Ánizs

negyedik rész: meredély

Egyszerre több gondolat futott át az agyamon, mármint azon a részén, amelyik kicsit felocsúdott a meglepetésből. Az egyik gondolattal azt fontolgattam, mi lenne, ha gyorsan megőrülnék, de ezt hamar elvetettem. Mi van, ha máris megtörtént? Csak nem őrülhetek meg kétszer. Ha pedig megőrültem, lehet, hogy az egészet csak álmodom?

Ánizs hangja hozott vissza a jelenbe:

- Napnyugta után senki nem jár itt. - Nem is vettem észre, hogy már lement a nap. Különös.

Eszembe jutott, hogy még mindig a verandán talált virágokat szorongatom. Egy gyors mozdulattal felemeltem a kezem, és a névrokonuk felé tartottam őket. Megkérdeztem, hogy ő hagyta-e az ajtó előtt szerencsétleneket.

- Igen. És nem. - Beszéd közben a feje kicsit oldalra billent, a csigolyái és az állkapcsa halkan kattogott a mozdulataira. - Egy hollót küldtem. Nem láttalak a temetőben, kezdtem aggódni.

Egyetlen dolog jutott erről eszembe, és az ki is csúszott az számon:

- A... Az emberek általában akkor kezdenek aggódni, ha valaki a temetőben van. Vagy akkor már nem aggódnak...

- Igaz. - Inkább éreztem, mint láttam, hogy Ánizs elmosolyodik. Látni nem is láthattam, de a hangján hallottam, mintha minden mozdulata és hangja kárpótolni igyekezne a hús és bőr hiányát a testén. - De úgy hiszem, ez elsősorban az élőkre vonatkozik.

Elmondtam neki, hogy kerestem az utat, de nem találtam. A buszmegálló a helyén volt, de az ösvény nem. Ezen elgondolkodott, legalább úgy látszott. Ujjaival kicsit szórakozottan az állkapcsán dobolt. A pillanatnyi hallgatásban végignéztem rajta, fekete ruhákba volt bugyolálva, rétegesen, de még így is lógott rajta. Önmagát akarta elrejteni, kabátok, sálak, kesztyük, csuklyák leple alatt. Annyi minden volt, amit akkor még nem tudtam róla.

- Különös - törte meg végül a csendet. Azt hittem, folytatja, de nem tette.

Odakint egy autó kereke csikorgott a köveken, s mint aki álomból ébredt, rájöttem, miért is tértem be ide. Eltévedtem, és haza akartam jutni. Vissza, a rémítő, hangos szörnyetegen, a betondémon szívén és erein, hogy megint megfogadjam, többé nem megyek be a városba. Útbaigazítást kértem Ánizstól.

- Maradhatnál itt is - felelte. - És akkor válaszolnék a kérdésedre.

Kérdőn meredtem rá, összeszaladtak a szemöldökeim, mintha egymástól várnák a választ. Ánizs ismét mosolygott, de most onnan tudtam, hogy lágyan nevetett. Rám nézett, és feltette a kérdésem, amiről még én sem tudtam, hogy a beléptem óta fogalmazódik bennem:

- Mit keres egy csontváz egy virágboltban?