A varázslat igazi ára (Igaz ár 1. könyv) /Befejezett/

4. Fejezet: Ördög a tanárom?

- Ne fogadd el a segítséget! – a női hang megint kísérteni kezdett az álmomban. Ugyanolyan helyzetbe találtam magamat. Szemeimet bekötötték kezeimet béklyók tartották fogva, de a mostani valahogy más volt. A nő idegesen járkált fel alá a márványpadlóval lerakott szobában. – Csak hátráltatnak! Mellettem nagy lehetsz!
- Mit akarsz tőlem Leona? – kérdezem határozottan, de a félelem kihallatszik a hangomból.
- Szóval beszéltek rólam! – hirtelen megáll és elkuncogja magát. Közelebb lép egypár lépéssel és végigsimítja az arcomat. A hátamon feláll a szőr és elrántom a fejemet. – De nem mondták el az igazi nevem. Ez kedves tőlük, de még egy ok hogy ne bízz bennük.
- Nem félek! – mondom, úgy mintha szemrehányást tennék, de az igazság az, hogy magamat győzködöm.
- Dehogynem gyermekem. Azonban eljön az idő, amikor oldalt kell választanod, és engem fogsz választani. – suttogja édesgetve. – Most viszont aludj.
A testem lebegni kezdett és furcsa nyugodtság áramlott szét a testemben, amit már elég hosszú ideje nem éreztem.
Majd két hónap után végrenyugodtan végig aludtam az éjszakát.

Reggel újult erővel ébredtem. Szerencsére tegnap anyámról és apámról „leszállt" az említett varázslat. Na, igen. Varázslat. Még most is alig hiszem el, hogy ez történik velem. Én, mint mágus? Még embernek is csapnivaló vagyok!
Most ebéd után sakkozva a bátyámmal ülök a nappaliba és mélyen gondolkodva a játékra nem odafigyelve morfondírozom. Ki lehet az a nő? Igazat mondott, hogy nem árulták el az igazi nevét? Mér tették volna?
- Sakk matt! – szólal mag Szabolcs kizökkentve a gondolatimból. Önelégült mosolyt villantott én pedig rosszallóan hozzávágtam a mellettem lévő barna díszpárnát. Fél kézzel elkapja, és maga mellé teszi. – Ki vagy zökkenve. Minden rendben?
- Igen! Persze! – húzom el a számat.
- Ezek szerint nem. Na, regélj csak nekem.
- Lényegtelen. Úgyse értenéd a hülye fejeddel. – most ő volt soron azzal, hogy megdobjon a párnával.
Végigmérem és megtelepszik a tekintetem az arcán. Kék szemében aggódást kezdek felfedezni.
A családban gyerekként egyedül én örököltem apám vonásait. Fekete hajam és barna szemem van. Amíg a testvéreim anyámtól kapták a sötétszőke szinte már világosbarna hajat és az élénken megvillanó kék szemeket.
- Próbálkozz hátha megértem! – dől hátra a fotelban és kíváncsian rám néz várva a válaszom.
Nagy levegőt veszek és hozzákezdek.
- Álmomba maga a gonosz kísért és két gyerek azt mondja, hogy mágus vagyok. – hadarom el gyorsan.
Szabolcs felhúzza a szemöldökét és elneveti magát.
- Állj el az anyaggal, vagy ha van még, akkor adj nekem is!
- Nagyon vicces! – húzom el a számat.
- Ebből írhatnál egy sztorit! Biztosan meggazdagodnál belőle.
Morcosan felállok a kanapéról és a szobám felé veszem az irányt. Igazából nem tudom, mint vártam. Semmi értelme elmondani bárkinek is úgyis csak hülyének nézek. De vajon a családomnak miért nincsenek ilyen képességiek mint nekem? Mér csak nálam jelentkezett ilyen?
Mikor anyuék felkeltek a délutáni szunyából. Megpróbáltam valamit kihúzni belőlük, hogy nincs e valami „csúnya sötét múltja" a családnak, de mint gondoltam semmire sem jutottam és még jól be is cinkeltem előttük. Ha ezek után nem néztek idiótának, akkor most már biztos.
Mikor közöltem velük, hogy elmegyek itthonról az estére jobban meglepődtek, mint vártam. Nem vagyok az a társasági típus – ugyanis Andin kívül nem nagyon megyek sehova – inkább az otthonülő olvasó vagy éppen filmező nyugis típus vagyok.
Az építkezés felé haladva a kabátom ellenére is nagyon hideg van. Az ég borús és esősre áll az idő. Október közepét írunk, de ahhoz képest is nagyon lehűlt a levegő és fagyos minden. Lélegzetemet láttam, ahogy kicsapódik és párává alakul.
Elértem az építkezést, de most nem hallom a zajokat és a kiabálásokat. Ez érthető volt, hiszen szombat van. Ilyenkor a hülye sem megy dolgozni, de így mégis valami kihalt és természetellenesen elpusztult képet alkot ez az egész. Sehol egy ember, minden csendes. Oké kezd elmenni az eszem! – állapítom meg és a romosnak kinéző ház felé veszem az irányt.
Mikor közelebb érek, az épülethez valami furcsát veszek észre, ami egyrészt zavarba ejt másrészt meg nagyon bizarr és felfoghatatlan. Ugyanis mintha azt érezném, hogy a levegő felmelegszik körülöttem. Közelebb merészkedek, és meleg szél cirógatja meg az arcomat majd valami elkezdi szúrni a szemem így hunyorítanom kell. Kinyitom a szemem és elképedek.
A borúság eltűnt és verőfényes napsütés veszi át a helyét a hideg levegő meg elillan és helyette kellemes melegség jár át mindent. A fű élénkzöldén „világít" és virágok nőnek ki. Alig pár perce értem be „varázsvilágba" de máris nagyon melegem van így leveszem a kabátomat.
Közelebb érve veszem észre Ádámot. Lassú egyenletes mozdulatokkal mozog, szeme csukva van és mélyeket lélegzik. Körülötte zöld energia szikrázik és szálldos össze- vissza. Végig nézek rajta. Nincsen más rajta, mint egy rövidnadrág – amit most nem bánnák, ha rajtam is lenne, mert akkora a hőség itt – felsőteste csupasz és mellkasa egyenletesen mozog. Testén csak úgy dagadnak az izmok és tökéletes kötetegekbe rendeződnek.
- Egész nap ott fogsz állni vagy köszönsz is? – szólal meg mély és nyugodt hangon, közben a szemei csukva maradnak és a mozdulatokat ugyan úgy folytatja.
- Helló! Te meg mi a frászt csinálsz? – kérdezem értetlenkedve.
- Tai chi. – felei lényegre törően. – Segít levezetni a feszültséget és az erőm kontrollálásában is nagy segítség.
- Gondolom a hókusz- pókuszt is te csináltad, és akkor ezért van itt ilyen meleg, amikor kint meg majd meg lehet fagyni. – húzom el a számat kelletlenül. Még hozzá kell szoknom a varázslat fogalmához.
- Tévedsz! Kivéve a meleget, azt tényleg én csináltam. – feleli és lassú mozdulattal felemeli a kezét a lábával együtt. Aminek hatására a körülötte lévő energia is felemelkedik.
- Miért is tévednék? – kérdezem frusztráltan.
- Mert ez mindig is ilyen volt. Csak mivel tudod, hogy a környéket varázslat határolja így átlátsz rajta, de nem mindegyiken.
Most jut eszembe, hogy amikor közelebb jöttem a szemem szúrt. Idióta varázslat!
- Mond, minek látod a házat?
Az épület felé fordulok és felemelem a fejemet. Ugyan az a rozoga, lepusztult látvány fogad.
- Egy majdnem ezer éves házat. – felelem unottan.
- Jó. Akkor most képzeld el, hogy ezen a házon egy fátyol van, és te ezt a fátylat le akarod szedni.
- Muszáj?
- Igen, mert addig... - hirtelen kinyújtotta az ajtó felé a kezét, amiből zöld szikrák pattantak az ajtó felé és az azonnal egy halk kattanással bezárult előttem. - ... nem mész be.
Mélyet sóhajtottam és úgy tettem, ahogy a fiú parancsolta. Lehunytam a szemem és elképzeltem a házat. Ugyanolyan rozoga és lepusztult állapotba volt a szemeim előtt. Egy kék fátyolt jelenítettem meg rajta és azonnal le is ráztam. A szemem elkezdett szúrni, az újaim vége pedig elkezdtek bizseregni, majd amilyen gyorsan kezdődött el is tűnt.
Ahogy kinyitottam a szemem elképedtem. A romos és lerobbant viskó helyett egy hatalmas fából készült ház állt előttem. Ház mögött meg egy hatalmas üvegház tornyosult. Ablaki fényesen csillogtak a napfényben.
- Ez... - nem tudtam befejezni, mert hirtelen kinyílt az ajtó és Veronika lépett ki rajta.
- Elképesztő mi? – kérdezte mosolyogva és az ajtófélfának dőlt. Haját laza copfba kötötte. Van valami különleges az arcában és a kisugárzásában, amit nem tudok megmagyarázni. Ami miatt kissé kellemetlenül éreztem magam.
- Menjünk be! – szólalt meg Ádám én meg azonnal ráemeltem a tekintetemet. Kezét lassan leengedte és a zöld energia azonnal elkezdett beszivárogni a testébe. Nyújtózkodott egyet és a terasz korlátja felé emelte a kezét, amiről egy szürke ujjatlan póló azonnal a tenyerébe repült.
Valami selymes és puha súrolta a lábamat, amitől összerezzentem és ijedtemben egy lépést gyorsan előre léptem. Lenéztem az említett helyre. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, ugyanis az a bolond macska játszik az idegeimmel.
- Szia, Veronika! – köszöntem gyorsan a lánynak, mert elfelejtettem neki mikor megláttam és visszafordultam a macskához. – Neked is Filip. – ez a köszönés már nem volt meggyőző és inkább bizarr volt a részemről. Nem szerettem annyira a macskákat. Elviseltem őket, de nem voltak a szívem csücskei, és a legtöbb macska, akivel találkoztam nem beszélt. Jobban belegondolva egyik sem.
- Jól mondja, húzzunk be! – szólalt meg a fekete gombolyag és az ajtó felé veszi az irányt.
Mi is így tettünk, hevesen dobogó szívvel és valamennyi félelemmel megint beléptem a házba.