A varázslat igazi ára (Igaz ár 1. könyv) /Befejezett/

8. Fejezet: Anyák könny hullt

Tajtékozva rontottam be a házba. Túl sok és egyszerre túl kevés információ állt rendelkezésemre. Én, mint az állítólagosan leggonoszabb nőszemély fia? Akkor ki az apám? Tud róla a családom?
- Nyugodj már le! – próbált csitítani Ádám – kisebb nagyobb sikerrel, de inkább kisebb.
- Nyugodjak le? Hogy tudnék lenyugodni mikor nem is az az anyám, akit eddig hittem, és hogy az igazi egy velejéig romlott ember. Amit hozzáteszem nem tartok annak, mert csak ti állítjátok annak! – berontottam a nappaliba és Filip felugrott a kiabálásom miatt. – Ugyanis nem tett ellenem semmit! Csak el akart vinni magához! A húgom sem akart bántani! – levetem magam a fotelba és karba teszem a kezemet.
- Abba hagytad? – kérdezi türelmesen Veronika, majd velem szemben leül – tőlem legtávolabb.
- Talán! – motyogom magamnak.
- Jó! Akkor összegezzük azokat is, hogy miket használhatnánk fel ellene.
- Miért akarnánk ellene fellépni? – kérdezem felháborodva. – Lehet, elég lenne, ha csak odamennék hozzá arcon puszikálnám és mindenki boldog.
- Nem gondolod komolyan? – kérdezi elképedve és az „ez tuti hülye" hangsúllyal.
- Miért ne?
- Mert ez Viktóriánál nem ilyen egyszerű! – jön egy kedves, de éles hang a hátunk mögül.
Egy emberként fordulunk meg és az ajtóba Mariannt pillantjuk meg. Ekkor tudatosul bennem. „...ne attól, aki a legtöbbet tud!"
- Tudtál róla. – jelentem ki kelletlenül.
- Igen tudtam róla, de megvolt az okom hogy ne szóljak miatta.
- Például? – húzom el a számat.
- Itt maradtál volna, ha megtudod, hogy ő az anyád?
Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Mert el kell ismernem, hogy azonnal kimentem volna innen, ha megtudom.
- Akkor most megmagyaráznád végre? – kérdezem kelletlenül.
- Igen meg. – beljebb jön és leül Ádám mellé. – A történet sok ezer évre nyúlik vissza. Régen mikor csak még az első mágusok éltek volt egy háború a mágusok és tündérek között. Nagy véres ütközetek voltak. Megoszlottak a nézetek, amikor a tündérek békét ajánlottak, de az őseink makacsok voltak és nem engedtek. Egy tábornokot kivéve. Elment a tündérekhez tárgyalni a többi hadvezető nélkül. Elárulta ezzel a mágus nemzettséget. A csata napján visszatért hozzánk és elmondta a tárgyalás eredményeit. Fittyet hányva a feltételekre halálra ítélték. A kivégzéskor a férfi utolsó szó jogán egy átkot szórt az egész mágus népre. Az átok pedig így szólt: „Ha minden elvész és mindenhol romlottság lesz nemzetünkben! A két legsötétebb szívnek születik, majd egy fénnyel teli gyermeke! Aki elhozza nektek a jólétet és a földi mennyországot!" A csatát elvesztettük. Az átokról megfeledkeztünk.
- Egészen a mai napig. – szakítom félbe. – De miért kapcsolódik ez hozzám?
- Anyád nem volt mindig gonosz. Sőt ő volt a legjobb lelkű sárga varázslónő.
- Ismerted?
- Nem csak ismertem. Ő a nővérem.
Döbbenten hátra dőlök a kanapéban. Még hova tudják fokozni? – gondolom magamba és erősen elkezdek gondolkodni azon, hogy hazamegyek és elásom magam.
- Oké... - nyújtom el a szót. – Folytasd.
- Nem anyád hibája volt, hogy ilyen lett. Beleszeretett egy igen jóképű, kedves és befolyásosnak számító család mágusába. Az apádba. Az esküvőjük után nemsokkal bejelentették, hogy terhesek veled, ekkor kezdett el minden megváltozni. Roland furcsán viselkedett. Hallgatag lett és titokzatos. Egyik nap anyáddal nem jöttek el egy megbeszélt családtalálkozóra. Aggódva elmentünk hozzájuk. Apádat nem találtuk sehol. Az anyádat pedig falfehér és érzelementes arccal a nappaliba találtuk meg. Kezében egy tőrt tartott, ami véres volt. A szőnyegen pedig apad felőli nagyszüleid voltak... holtan. Tudtuk, hogy nagy baj van. Viktóriát elítéltek és börtönbe zárták. Apának eszébe jutott az átok és egy varázslattal kivizsgáltatta anyádat. Az eredmény az volt, hogy a szíve teljesen elfeketedett. Mikor megszülettél elvettek tőle és nem akarták, hogy közötök legyen egymáshoz. A Konzulátus úgy döntött, hogy egy mágia nélküli családhoz helyez el téged. A szíve szakadt, meg amikor elvettek tőle.
- A szüleim tudnak az egészről? – kérdezem fáradtan.
- Nem. Egy varászlat megakadályozza.
Fáradtabbnak érzem magam, mint mikor bejöttem a házba. A szüleim nem a szüleim. Az apám kitudja, hol van. Az anyám rám „vadászik". Már azt sem tudom, ki vagyok.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – mondom, majd felállok a fotelból és sietős léptekkel kimegyek a házból.
Kint az udvaron ér utol Veronika. Megragadja a kezem és maga felé ránt.
- Hová mész? – kérdezi aggódva.
- Haza.
- Miért?
- Gondolkodnom kell.
- Gábor, ha elmenekülsz előle nem lesz jobb.
- Nem menekülök! Csak át kell gondolnom néhány dolgot! Például honnan tudjam, hogy tudtatok e róla! Hiszen szinte Mariann az anyátok! – kiabálom dühösen. Nem jó hogy rajta vezetem le a haragomat, de nem tudok most reálisan gondolkodni.
- Nem tudtuk, hogy a nagynénéd! Semmit sem tudtunk erről az egészről! Azt hiszed nem szóltunk volna?
- Hát eléggé elhallgattatok az anyám igazi nevét a legelején!
- Nem tudtuk, hogy bízhatunk e benned!
- Most már én se tudom, hogy érdemes e bennetek bízni! – érzem, ahogyan a mágiám elkezd pezsegni a véremben. Sarkon fordulok és elindulok.
- Gábor maradj! – kiabálja utánam.
- Miért tenném? – kérdezem a vállam felett.
- Akkor... csókolj meg újra! – kiabálja kétségbeesetten.
Megfordulok. Két lépésből átszelem a köztünk lévő távolságot és forrón rátapasztom az ajkamat az övére. Szinte harcol egymással a csókunk és közben vad táncot jár a nyelvünk. Érzem, ahogy akar, és hogy szeretne maga mellett tudni. Hirtelen szétválunk és mind a ketten zihálunk. Fejét a mellkasomra hajtja, én pedig átkarolom.
- Maradj! – könyörög. – Maradj velem!
- Nem lehet. – suttogom. – Gondolkodom, kell!
Szétválunk, megfordulok és sietős léptekkel lefelé nézve, zsebre dugott kézzel elsétálok. Ez esetben nem jön utánam.