A varázslat igazi ára (Igaz ár 1. könyv) /Befejezett/

7. Fejezet: Lehull az igazság leple

Mikor felkeltem a tegnapi napok száguldoztak bennem. Kivel kéne beszélnem? Miért? Lehet, ideje lenne megkérdeznem, miért csak nekem van varázserőm.
A család szokás szerint semmit sem vett észre rajtam. Tudom, hogy varázslat, de akkor is kicsit fúrja az oldalam, hogy nem érdeklem ennyire őket.
Nagyot sóhajtva és kissé idegesen kilépek a decemberi hideg reggelbe. Kabátomon keresztül megérintem a pengét, amit mostanában mindig magamnál tartok. A lépteimet gyorsan szedem, hogy minél előbb odaérjek a kellemes nyári melegbe.
Vasárnap van. Az utcákon kevés ember van és tekintetük a semmibe réved. Nagy részük másnapos vagy még részeg. Mondjuk, ezen nem csodálkozom. Győr eléggé nagyváros sok szórakozási lehetőséggel.
Hirtelen megállt minden. A levegőben a varázslat szikrázását érzem, ahogy széterjed az emberek között. Ismerem ezt a varázslatot.
Mélyen felsóhajtok, és miközben elkezdek megfordulni, beszélni kezdek.
- Veronika nincsen kedvem a... - de nem tudom befejezni, mert belém fagy a mondat. Nem Veronika állt mögöttem. Hanem a lány.
Pengémet azonnal előrántom és a másik kezemben azonnal szikrákat kezdtem táncoltatni.
A lány egyenes háttal állt mögöttem önelégült szinte már nemeshez tartozó mosollyal.
- Milyen kis harcias itt valaki. – neveti el magát és felém lép egyet. Megszorítom a fegyveremet és rávicsorítok.
- Mit akarsz?
- Csak meg akartam nézni jobban anya potenciális szövetségesét. – szeme ravaszul és élesen megvillan.
- Viktória nem kap belőlem!
- Ezt majd akkor mond, ha találkozol a szirénnel. – kuncog egy sort.
- Szirén? – kérdezem gyanakodva és eltüntetem a szikrákat, de a kardot még magam előtt hagyom.
- Jaj! Csak nem lelőttem a poént? – komolyra vált az arca és mélyen a szemembe néz. – Igen keresd őket. A kis barátaid megmondják, hol vannak. – hátat fordít nekem és elindul, de a válla felett hátra szól. – Több közös van bennünk, mint gondolnád Gábor. – a nevemet olyan hangsúllyal mondta ki mintha biztos lenne benne, hogy őket választom. Mire kettőt pislogok, minden normálisan megy tovább. Az emberek ugyan úgy mennek a dolgukra. Gyorsan elrakom, a fegyvert mielőbb valakinek feltűnne és a lány hűlt helyére pillantok.

Mire elértem a házat már a dühöm és a zaklatottságom alábbhagyott, de még mindig fáj a fejem a kis találkozónk miatt. Belépve az ajtón siri csend fogad. Tejesen kihalt a ház.
- Halló? – elemelem meg kicsit a hangomat. Semmi válasz. Szép! – fújtatok egyet és bemegyek a nappaliba. A helyiségben szintén nincsen senki csak a macska.
- Szia, Filip! – köszönök neki és ledobom magam a kanapéra, majd fáradtan kifújom a levegőt. – Hol vannak a többiek?
- Elmentek. – mondja lustán és felugrik mellém a kanapéra.
- Azt látom, de engem az érdekel, hogy hova mentek.
- Impériumba.
-A hova? – értetlenkedek.
- A mágusok országába. – feleli a legnagyobb „hát ez teljesen hülye" hangsúllyal.
- Jézus! Ilyen is van? – szörnyülködők el a tudatlanságomon. – Kitalálom, nem csak ez az egy ország van.
- Teljesen igazad van. A varázslények kialakították saját országaikat és varázslattal elrejtették azokat. Impériumon kívül még három ország létezik és mindegyiknek saját törvényei vannak.
- Mik azok? – érdeklődőm.
- Lupinotuum országában például a vérfarkasok, alakváltók és a vérlények élnek. Nagy havas hegyek, mély napos völgyek. Sűrű erdők. – úgy beszél a helyről mintha minden gondolata és érzése ott fonódna össze. A vérlényekről már tudok annyit, hogy bundát növesztenek, és állati alakjuk van. Például a vérrókák – Aztán a vámpírok országa Sanguis. Örökké sötét van. Soha nem lehet ott látni a napot. Ami tökéletes a vérfák termesztésére, szinte csak ott lehet, őket megtalálni máshol elszáradnak. – erről az országról már kevésbé beszél szívélyesen. – Aztán a tündérek udvara Mediocris. Az egész egy nagyerdő. Tilos a fák vagy a természet bántalmazása.
- Itt élnek a szirének is? – érdeklődőm.
- Igen. – válaszolja összehúzott szemekkel és gyanakodva, ami miatt fogalmam sincsen, hogy miért, de zavarba jövök. – Miért?
- Mert beszélnem kell, majd eggyel.
- Kifejtenéd?
- Hosszú... - sóhajtok.
Ekkor a ház hirtelen megrázkódik. Belemarkolok a kanapé szélébe és mikor elmúlik a rengés felállok. Az ajtó mellettem kinyílik és én kifújom a levegőt – amit észre se vettem, hogy bent tartok – amikor Veronika és Ádám lép be rajta.
- Na, mi volt Impériumba? – rétek azonnal a lényegre.
- Te meg honnan... - kezdi a fiú.
- Filip. – szakítom félbe és visszaereszkedem a kanapéra.
Ők is így tesznek, és fáradtan rám néznek. Most látszik igazán hogy testvérek. Az orruk és a szemöldök vonaluk teljesen ugyan az.
- Na? – kérdezem újra.
- A tegnap estéről kellett beszámolnunk. – szólal meg Veronika. – De rohadt unalmas volt. Sikerült megfejtened, amit a lány mondott?
Mér, terelik a témát?
- Igen. – szívom be élesen a levegőt. – Egy szirénnel kell beszélnünk.
Nem említem meg nekik a lánnyal való ma reggeli találkozást. Igy is eléggé fáradtnak és kimerültnek látszanak. Ha ezzel is előállnék, még jobban tökön rúgnám őket. Igazából csak Ádámot, de ez most lényegtelen.
Össze néznek. Mindig ez az idegsítő tipikus összenézésük. Ezzel a cselekedetükkel az elmúlt hónapokban ki tudtak üldözni a világból.
- Tisztában vagy vele, hogy a szirének nagyon veszélyes lények. – szólal meg Ádám. – A hajósok által keltett mesék mind igazak.
- Nem érdekel, válaszokat akarok. – válaszolom makacsul és fel állok a kanapéról. – Mikor indulunk?
- Most akarsz menni Mediocrisbe? – horkan fel Veronika.
- Miért ne?
- Az igazat megvallva nekem is el kellene mennem oda. Egy ideje nyaggat a nyugati udvar tündére, hogy nézzem meg a fáját.– néz rá nővérére Ádám.
- Legyen, menjünk! – dünnyögi az orra alatt és feláll a kanapéból és az ajtó felé veszi az irányt.
Mikor kiérünk az eső már javába elkezdett esni. Ahhoz képest, hogy varázslattal időjárást szabályoznak, nem tudják megoldani az eső? Amint kilépek, máris átázik az ingem és hozzátapad a mellkasomhoz. Lenézek a vizes ruháimra és kidagadó mellizmaimra. Nem azt mondom, hogy egy izomkolosszus vagyok. De amióta elkezdtem edzeni pengékkel és különböző gyakorlatokat végzek azóta rendesen megizmosodott a testem. Az edzéseket már tovább bírom és jobbnak kiegyensúlyozottabbnak érzem magam.
A ház előtt megállunk és Veronika szembefordul velem.
- Mivel Mediocrisnek nincsen közvetlen bejárata ezért transzplantációs varázslatot alkalmazunk, hogy odamenjünk. – kiabálja túl az esőt. – A lényege, hogy az egyik helyről eljuss a másikra. A helyre kell koncentrálnod. – magyarázza. – Mivel te még nem jártál ott, de mi igen ezért összekapcsoljuk az erőnket és biztosítékként itt leszünk.
- Mi történik akkor, ha olyan helyre megyek, amit nem láttam?
- Vagy meghalsz, vagy sikerül. – válaszolja félvállról Ádám.
Körbe állunk és megfogjuk egymás kezét. Kihagy a szívem egy dobbanást és görcsbe rándul a gyomrom, amikor a lány puha keze hozzáér az enyémhez.
- Érezni fogod az energiáinkat! Ne ijedj meg! Ne ellenkezz! – szól biztatón hozzám a lány és lehunyják a szemüket. Én is így teszek.
Hirtelen két oldalról valami nekem nyomul. Az egyik képlékeny és halálos. A másik rideg és egyszerre biztató.
Nekem feszülnek, ami fájdalmat okoz a mellkasomban. Kiengedem az energiáimat. Újra érzem az ereimben a perzselő energiát és hagyom, hogy szabadon száguldozzon a testemben. Érzem, ahogy az energiáimhoz hozzá fonódik, szinte egyé válik a két másik energiával az enyém. Egy pillanatra mind a hárman egyek leszünk. Tudom, mit kell már tennem.
Mediocris! – kiabálom a gondolataimmal és a testem elkezd párologni majd teljesen, eltűnik.