A varázslat igazi ára (Igaz ár 1. könyv) /Befejezett/

2. Fejezet: Felszabadulás

Arra ébredek, hogy mindenki sikongat és rohan kifelé, késztetem magam hogy kinyissam a szemeimet. A fülem sípol a robbanás hatására, a fejem pedig lüktet és üvöltve ellenkezik, amikor megpróbálom felemelni. A tekintetem homályos és zavart. Oldalamat perzseli a lángoló fal. Felé emelem a tekintetem és szörnyülködve látom, hogy izzó vörös lángokkal lobok az a terület ahol előzőleg a tábla volt. A lángok közül olykor- olykor kék szikrák csapnak ki. Mit tettem?
Áron rohan oda hozzám és térdel le mellém.
- Gábor! Jól vagy? Gyere, tűnjünk el! – hangját tompán hallom és kábán nézek fel rá. Kezeit a hónom alá teszi és felsegít. Próbálom magam tartani, de túlságosan szédülök ahhoz, hogy parancsolni tudjak az izmaimnak ezért teljes súlyommal a fiúra nehezedek.
Kitámolygunk az öltözőbe. Valamibe megbotlunk ezért mind a ketten a földön kötünk ki. Megpróbálok felülni, de amikor a kezemre támaszkodom, remegni kezd és visszazuhanok a földre. Pánik kezd eluralkodni rajtam. Erőt veszek magamon és most határozottabban, mint előbb, kinyomom magam és felülök.
- Mi történt? – a hangom reszket és kapkodva veszem a levegőt.
- Felrobbant! A kurva élet be is felrobbant a céltáblád! – ő is zihálva veszi a levegőt, de nyugodtabb, mint én. – Majdnem meghaltál!
- Többiek?
- Nem tudom! Hozzád futottam hozzád, amikor a robbanás elgördült és eluralkodott a káosz.
Mélyen kezdem el venni a levegőt és próbáltam megnyugodni, de csak reménykedni tudok abba, hogy nem én okoztam a tüzet. Óvatosan a falnak támasztom a hátamat és megpróbálok felállni. A fejem lüktet, és nem érzem a jobb karomat.
- Jussunk ki! – mondom két levegővétel közben. – Hozd a kabátod és a táskád gyorsan!
Nem mond, semmit csak eltűnik a szekrények rengetegébe.
Kintről halk szirénák hangja szűrődik be az utcáról. Ellököm magam a faltól és megpróbálok megállni a saját lábamon. Meginogok egy kissé, de a lábam már biztosabban mozog, mint pár perccel előbb. Hányinger tör rám és a szédülés visszatér. Újra lerogyok a földre és a fejem lüktet egyet. A gondolataim ismét elhomályosodnak és tudatosul bennem, hogy segítség nélkül nem tudok kijutni. Düh önt el, mert haszontalannak érzem így magam.
Hallom, hogy valaki berúgja az öltöző ajtaját. Trappolások és egy mély hang hasít a levegőbe.
- Menj a kollégámmal fiam! Van még valaki itt bent?
- A barátom hátul van! Eléggé közel állt a robbanáshoz!
- Rendben! Nyomás! Tömlőket hozzátok!
Egy fekete talpig tűzoltóruhában lévő férfi jelenik meg a látószögembe. Erőtlenül az alak felé emelem a fejem. Odasiet mellém a fickó és letérdel. Két ujjával feljebb emeli a fejem, hogy bele tudjon nézni a szemembe.
- Jól vagy fiam?
- I- igen. – mély levegőt veszek és kitisztul valamelyest a látásom.
- Rendben! Stramm kölyök vagy! – mosolyodik el. – Kiviszünk és ellátunk.
Közelebb csúszik hozzám, kezével erősen tartja a derekamat és feláll. Jobb karomat – amit még mindig nem nagyon érzek – átvetem a nyakán és úgy felemel, mintha pihe könnyű lennék. Kisietünk az épületből és a már ott várakozó mentőautóhoz.

- Biztos nem akarod, hogy értesítsünk valakit? – kérdezi az ápoló, aki egész végig engem ápolt. Laza kontyba kötött haja az estére már nem nagyon hasonlított kontyhoz. Inkább már egy agyonszottyant zsemle kinézete volt. Ne kérdezzétek miért pont zsemle, éhes vagyok, ne részletezzük.
- Nem, köszönöm! Boldogulok. – leszálltam a kocsi hátsó kinyitott részéről és a kabátomért nyúltam.
Miután kihoztak az épületből a mentőautóhoz vittek és elláttak. Felkötöttek egy infúziót, amit meg kellett várnom, hogy lecsöpög. Nagy valószínűséggel agyrázkódásom lehet, amit nem is csodálok, hiszen lesmárolt a tarkóm egy padot.
- Biztos vagy benne?
- Igen! – feleltem élesen.
Az ápoló morog valamit az orra alatt, de túl halkan mondja ahhoz, hogy meg is értsem. Kinyújtóztatom a lábaimat és a hátamra teszem a táskám. Elindulok az egyik mellékutcán, ami egyenesen a mi házunkhoz vezet. A sportközpont és az otthonom között csupán húsz perc séta van így nem nagy távolság, de ilyenkor este Győr utcáin sétálva eléggé ijesztő tud lenni a város.
Ami a sportpályán történt, azt mind én csináltam? Frusztrálva mélyet sóhajtok és az agyam még inkább rááll a témára. Lehetetlen hogy én csináljam! Hiszen csak szimplán lőttem egy íjjal, de az az erő, ami az ereimben cikázott. Furcsa volt és szokatlan. Jó, ha valaki valamilyen fegyvert használ, biztosan mindig felmegy benne az adrenalin, de nem ennyire.
Egy sötétebb sikátorszerű utcába fordulok be. Mind a két oldalról egy-egy téglafal határol és előttem csak egy gyengécske lámpa világítja be a szakaszt. A fejem még mindig lüktet és fáj de már nem annyira mint ezelőtt.
A semmiből két fickó jelenik meg előttem. Megtorpanok és feszülten megropogtatom az ujjaimat. A két férfinek nem látom, az arcán mivel csuklya van rajtuk és lefelé néznek. Mind a ketten ugyanolyan fekete kabátot hordanak.
- Segíthetek valamiben? – kérdezem feszült hangsúllyal.
Nem válaszolnak. Hirtelen felemelik a kezüket és szürke szikrákhoz hasonló valami kezd el örvényleni az ujjaik között. A föld megremeg a talpam alatt én pedig hátrálni próbálok pár lépést. Hátranézek és a reményem a menekülésre szertefoszlott mivel egy majdnem három méter magas fal emelkedik ki a földből, ami gátolja, hogy arra távozzak ahonnan érkeztem.
Visszanézek a két fickóra, akik egy emberként leveszik a csuklyájukat. Megdöbbenve tudatosul bennem, hogy a szemük szürkén világít. A jobb oldali fickó alacsonyabb pár centivel társánál és kopaszra nyírt fején visszaverődik a lámpa fénye. Tekintete nem fejez, ki semmilyen érzelmet csak merd rám. A másik hekusnak vállig érő fekete haja van, és megrovó grimasz terül el az arcán.
Leengedik a kezüket, de az a furcsa dolog a kezükről nem tűnik el inkább, elkezd intenzívebben mozgolódni és egy pillanat alatt áttetsző szürke kardok lesznek a helyükbe.
- Nem esik bántódásod, ha azt teszed, amit mondunk, és nem ellenkezel kék mágus! – szólal meg mély orrhangon a kopasz. A pánik elkezd uralkodni felettem és a gondolataim száguldozni kezdenek. Mit akarnak tőlem és mi az a kék mágus?
A szemem sarkából látom, hogy a tőle balra lévő épület tetejéről egy alak ugrik le a sikátorba és a két férfi mögé sétál, tőlünk körülbelül úgy húsz méterre.
- Na de fiúk! – hallok az alak felől egy édesgető fiatal női hangot. – Nem a saját súlycsoportotokból kéne barátokat keresnetek?
A két fickó féloldalasan a lány felé fordul.
A nő a fénybe lép és ekkor meglátom. Hosszú összekötött szőke haj és gyönyörű arc tárul elém. Lila viharkabátot, bőrből készült feszülős nadrágot és egy tűsarkú csizmát visel. Jelleme tekintélyt parancsoló szeme pedig élesen villan meg.
- Menjetek vissza szépen ahonnan jöttetek fiúkák és nem lesz senkinek se baja!
- Ez nem a te dolgod boszorkány! – kiabál oda a hosszú hajú fickó.
- Varázslónő, ha szabad kérnem!
A mögöttem lévő fal megremeg. Elugrok tőle pont akkor, amikor darabjaira hullik hatalmas port keverve. A szívem úgy zakatol, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Kik ezek és miről beszélnek? Boszorkányok, varázslók? Ez abszurd!
A porfelhő lehull és egy másik embert veszek észre mögötte. Jobban szemügyre véve úgy én korombeli lehet. Barna haja kócosan terül el a fején. Szeme világoszölden izzik kezében pedig egy ugyanolyan színű áttetsző kaszát tart. A fegyver csillog és szikrázik, de mégis úgy néz ki mintha színes üvegből készült volna, ami a legkisebb ütéstől is összetörne.
Arcán csalafinta félmosoly terül el és a nőhöz szól.
- Ugyan, Veronika! Nem szabad játszani az étellel!
- Eh, buli gyilkos! – veti oda a fiúnak a Veronikának nevezett lány. – De akkor kezdjük.
Szeme világos lilán felizzik, kezébe pedig megjelennek a szikrák, amikből azonnal egy hosszú kétélű tőr jelenik meg.
- Utolsó esély a menekülésre fiúkák! – mondja szórakozottan a lány.
A két fickó összenéz és biccentenek egyet. Hirtelen kezdenek el mozogni olyan gyorsasággal, amit alig tud követni a szemem. A kopasz a fiúnak megy neki, amíg a társa a lánnyal kezd el hadakozni. Én az épület falának préselem a hátamat és elszörnyedve követem az eseményeket.
Hihetetlenül gyorsan mozognak és használják fegyvereiket. A kopasz nem kímélve csapkodja kardjával a fiút, aki meglepően precíz és kimért mozdulatokkal hárítja el azt. A kopasz újra lecsap, de ezúttal eltéveszti a célt. A srác sikeresen mögé kerül és hátba rúgja. Valamit mormol, aminek hatására a másik kezében szikrák jelennek, meg amik élénkzöld lángokká fejlődnek. A tüzet úgy fogja, mintha egyszerű labda lenne. A fickó megfordul, és az arcát eltorzítja a düh. A zöldike eldobja a „labdát" ami a fickó mellkasának csapódik és felrobban. A szürke kard eltűnik a kezéből, és mint egy rongybaba a földön terül el és nem mozdul többé.
Elszörnyedve veszem tudomásul, hogy az előttem lévő fiú végzett vele. A pánik most már teljesen eluralkodik rajtam és ezt a pillanatot választom arra, hogy lelépjek.
A lány még küzd az ellenfelével és a zöldike is segít neki így velem nem foglalkoznak. Elkezdek abba az irányba futni ahonnan jöttem. Kijutok a sikátorból és balra fordulok. A táskám húzza a vállamat és a tüdőm már kezd égni a futástól, de nem fogok megállni. Ki tudja, miket művelnek velem is, ha utolérnek. Hiszen most láttam meghalni egy fickót és a másik férfinak sem lesz jobb sorsa.
Befordulok egy újabb sarkon és a hátamat a falnak vetem. Remegő kézzel kihalászom a telefonomat a zsebemből és elkezdem a rendőrség számát bepötyögni. Az újam magam se értem miért, de megáll a tárcsázás gomb felett.
Megmentették azonban az életem. Ha ők nem segítenek, az a két fickó elrabolnak, vagy ami még rosszabb megölnek.
Elrakom a telefonomat és körülnézek. Senkit sem látok magamon kívül így egy kicsit nyugodtabb leszek.
Elkezdek hazafelé szaporábban sétálni, és az úton, amíg a biztonságos otthonba nem értek minden egyes kis neszre összerezzenek.
A hosszabb úton haladva egész végig pörgött az agyam és nem hagyott nyugodni a látvány, hogy valakit a szemem láttára öltek meg. Enyhe hányinger kezd eluralkodni rajtam és egyre idegesebb leszek emiatt. Kicsit összefoglalva a mai napom egy katasztrófa volt. Először majdnem meghaltam egy robbanásban, másodszor meg majdnem meghaltam vagy majdnem elrabolt két fickó, akik a semmiből teremtettek kardokat meg tűzgolyókat. Arról nem is beszélve, hogy
valami mágusnak hittek engem.
Zaklatottan és frusztráltan érem el a házunk bejárit, ajtaját. A fából készült fekete ajtó már látott szebb napokat is. Benyitok és azonnal a hűtő felé veszem az irányt, mert az éhségtől majd kilyukad a gyomrom.
Anyuék már bizonyára alszanak a húgommal együtt. A bátyám bizonyára dolgozik, vagy fent van a szobába és azt várja, mikor oktathat ki a felelőtlen utcai mászkálásról.
Evés után bemegyek a szobámba – amin a bátyámmal osztozok. Megkönnyebbülésemre nincsen itthon. Ledőlök az ágyamra és az éjjeli szekrényemen lévő digitális órára pillantok. Fél tizenkettőt mutat. Mintha az idő elrepült volna az idő alatt miközben kint voltam, és hogy- hogy nem kerestek a szüleim? Ilyen korra már régen kiabálnának velem hogy: „Hogy volt merszed kint maradni eddig?" Ez nekem nagyon gyanús.
A ruháim és a bőröm füstszagot árasztanak, de túlfáradt vagyok ahhoz, hogy kimenjek a fürdőszobába és inkább az ágyamba maradok és zaklatottan, gyanakvón és rémülten elalszok.