Óceánlélek

2. rész

Június 13., péntek
Poszeidón
Gondolom Zeusz bátyám éjszaka megint nem tudott aludni, ezért muszáj volt kitalálnia valamit. Mentsünk meg halandókat. Tudja ő hogy mennyi ember fullad meg naponta? Mégis hogy válasszam ki hogy ki éljen még? A legfiatalabbat?
A legokosabbat? A legönfeláldozóbbat? A legtisztelettudóbbat? Azt aki ismer minket, isteneket és el is fogad minket? Vagy..... Várjunk csak. Érzem hogy az óceán Long Islandnél éppen elragad valakit. Megnézem ki az. Odateleportáltam a helyszínre, felvettem egy 18 éves fiú alakját, majd beugrottam a vízbe. A nyári meleg után kifejezetten jól esett a hűvös érintés, feltöltött energiával és végre elememben voltam. Láttam hogy egy lány süllyed lefelé és nincs eszméleténél. Odaúsztam hozzá, majd a víznek megparancsoltam hogy vigye ki a partra. Megérintettem a homlokát, egy áldást mondtam rá, és ő pedig nyomban levegőhöz jutott. Pár pillanatig csak feküdt becsukott szemekkel, én pedig már azt hittem hogy elrontottam valamit az áldással. Majd kinyitotta a szemeit.
A lány gyönyörű volt. Hosszú barna haja volt, a szeme kávébarna, a szája rózsaszín, a bőre pedig kellemesen krémszínű.
Eldöntöttem hogy megismerkedem vele, hamár vele hozott össze a sors.

Emma
Egyszer csak arra ébredek hogy fekszem és vizes vagyok. És valami nagyon sós van a közelben. Ja igen, megvan: betört az üveg a jachton én pedig majdnem megfulladtam. Már nem fáj a gerincem, és a végtagjaimat is érzem. De akkor hogy kerülök ide? Szépen lassan kinyitom a szemem és amit először meglátok az nem sokhoz fogható látvány: egy tengerkék szemű helyes srác, aki fölém hajolva tanulmányoz. A haja fekete, az arca szögletes, a bőre kellemesen napozott és az illata akár a tengeré.
-Te mentettél meg? - kérdezem tőle.
-Igen. - mondja. - Mondjuk azt hittem hogy ki sem fogod nyitni a szemed.
- Nagyon köszönöm!- nézek rá hálásan. - És bocsi, ha rádijesztettem, de végig kellett gondolnom hogy mi történt. - megpróbálok felülni, de visszaesem. - Aúú, mint akit megvertek.
-Ne. Feküdj csak vissza. Majdnem meghaltál. Ez normális. - próbál nyugtatni.
-Hát oké. Amúgy Emma McCourtney vagyok. - mutatkoztam be.
-Poszeidón. - nyújtotta a kezét.
Ez csak valami vicc ugye? Becenév.
-Mint a tengeristen? - kérdeztem vigyorogva. - A szüleid kicsit túlságosan is görög mitológia fanok, nem? A tesód meg Zeusz, mi?
-Hát, az igazság az hogy a testvérem tényleg Zeusz... És a szüleim nem voltak oda a görög mitológiáért. Ők is a görög mitológia egy részei voltak.
Öhm, oké. Teljesen hülyének néz. Poszeidón, mi?
Egy háromezer éves isten megmentette az életemet. Mert csak úgy ráért éppen. Aha és én ezt még higgyem is el. Na ebből nem fog enni. Hát akkor én is beszállok a játékba.
-Hazudtam. Az Emma csak álnév. Igazából Mária Magdolna vagyok. A fiam megkért hogy vizsgáljam meg az amerikai vizek tisztaságát. Valami projektjéhez kell, asszem kifogyott a borból. Ezért úszkáltam a 10°C-os vízben. - adtam elő magam. - Ja és esetleg megadhatnád Dionüszosz elérhetőségét is ha már így összefutottunk, istenkém.
Abban a reményben pimaszkodtam vele, hogy hátha valami jelét adja annak hogy ki is ő valójában. Ja, megkaptam: pofáncsapott egy hullám.
Ami sok, az sok:
1. Betört alattam egy üvegpadló, és majdnem elpatkoltam.
2. Megment egy ultrahelyes srác akitől szívritmuszavara lesz az embernek.
3. Majd a 18-nak kinéző srác egy 3000 éves istennek adja ki magát. És komolyan gondolja. (személyiségzavar első jelei)
4. Pofáncsap egy rohadt hullám.
-Tudod mit? Kösz hogy megmentettél. És cseszd meg!
Elfutottam onnan, felszálltam egy buszra (addigra már megszáradtam) majd hazaérve bedőltem az ágyamba és azon nyomban elaludtam.

Poszeidón
Ez. A. Lány. Kikészít.
Éppen színt vallok neki arról hogy ki vagyok, erre ő komolyan sem vesz, sőt játékot űz velem. Én ezt nem szoktam meg.
Jó, lehet hogy a hullám sok volt, de úgyis vizes volt. Viszont ő! Konkrétan elküldött a fenébe. De megmentettem az életét könyörgöm. Hogy...hogy viselkedhet valaki így egy istennel? A fenébe is, nagyon emlékeztet az egyik fiamra, Percy Jackson-ra. Mikor Zeusz-t Nagy Z. - nek hívta...micsoda vihar volt... De hagyjuk is. Emma csak egy halandó, akivel valószínűleg soha többet nem találkozom. Megbocsátok neki, nehéz napja volt.
Legalább kész van a feladatom. Mostmár végre hazamehetek habfifocit nézni. A Tengeri Csillagok játszanak a Kagylókkal. Izgalmas lesz.

Január 14., szombat
Emma
Nagyon furcsát álmodtam: majdnem megfulladtam az óceánban és találkoztam egy bizonyos Poszeidónnal. A tudatalattim nagyon unalmasnak gondolja az életem, úgy gondolja hogy legalább az álmaimban legyen egy kis adrenalin. Várjunk... Miért van sószagom? Ne, ne, ne! Ugye, nem? De. Ez megtörtént. Nem álmodtam. A fenébe is már. Ki a franc az a gyerek? Tényleg léteznek istenek vagy mi a szar? És az a hullám... Lehet hogy csak pont akkor jött vagy.. vagy tényleg igazat mondott. Eldöntöttem hogy megkeresem őt akárhol is van. És nekiállok kutakodni a tengeristen után. Irány a könyvtár! (Bevetted, mi? Na neeem. Majd a szombatomat a könyvtárban töltöm, nem? Dehogyis, utánanézek a neten.)
Felkeltem, felöltöztem, majd lementem reggelizni. A szüleim már fent voltak és készítették a reggelit: palacsinta gyümölccsel. Nyami!
Mikor megláttak odarohantak hozzám és megöleltek:
-Jajj, kislányom itt volt a rendőrség, téged kerestek mert állítólag betört alattad egy padló egy hajón, belezuhantál az vízbe és majdnem meghaltál. Igaz ez? - nézett rám könnyes szemekkel az anyám.
-Igen. De szerencsére megmentett egy fiú. - mondtam. - Vagy mi. - tettem hozzá még motyogva.
-Hála az égnek! Adott valami elérhetőséget? - kérdezte az apám. - Megköszönnénk neki.
-Hát, nem nagyon, de tudom hol keressem.
-Rendben. Ha találkozol vele, mondd neki hogy üdvözöljük és...
-Jó, jó. Nem biztos hogy összefutunk még egyáltalán. De mikor eszünk végre? - kérdeztem korgó gyomorral.
Mikor befejeztük a reggelit felmentem a szobámba, benyomtam a gépem, kapcsoltam zenét és mehet is az ingyenes FBI tanfolyam saját kútfőből.
Poszeidónról mindent megtaláltam, amit eddig már tudtam, szóval semmi újdonság nem volt a neten. Csak egy helyet tudok ahol meg lehetne találni.
Az óceán mélyén. De hogy a fenébe jutok le oda?

Bepakoltam némi kaját celofánba csomagolva és egy kis vizet az utamra egy hátizsákba, majd elmentem otthonról, azzal az indokkal hogy van egy 'kis' dolgom: megtalálni Poszeidónt és kiszedni belőle hogy miért mentett meg, miért néz ki 18-nak, tényleg léteznek-e az istenek és lehet, mondom csak lehet (!), hogy bocsánatot kérek tőle. De csak ha úgy gondolom hogy megérdemli. Ha már felcsigázott a hülye világával akkor már mondjon el mindent. Ne csak annyit hogy: Heló. Én vagyok a tengeristen és megmentettem az életedet. Szia! Menj a dolgodra! Mintha itt se lettem volna.
Szóval felültem egy buszra ami kivitt az óceán széléhez. Aztán ott álltam a parton. Beleléptem a vízbe. Majd vibrálást éreztem. Mintha feltöltött volna energiával.
Gondoltam egy egyet majd beljebb gázoltam. A víz már a derekamig ért, és elég hideg volt. Fáztam. Ó, én naiv hülye miért hittem neki. De már nem akartam visszafordulni.
Bárcsak ne lennék vizes, kívántam. Ekkor furcsa dolog történt: száraz lettem és alig éreztem a hideget. Meg kellett csípnem magam hogy tudjam nem álmodom-e. Hát rohadtul de nem. Óhogyaza! Akkor tényleg jelen van a görög mitológia? Te jó ég! Minden isten? Zeusz, Héra, Hádész, Apollón stb? És én elküdtem a fenébe egy istent. Azt hiszem bajban vagyok.
De ha vannak istenek...akkor vannak hősök is...és szörnyek. Na ezért látogatom meg Poszit. Hogy elmondja hogy szörnyek meg ilyenek tényleg léteznek-e...
Mikor már a nyakamig ért a víz, elkezdtem egy kicsit pánikolni. Oké hogy száraz tudok maradni de lélegezni nem tudok a víz alatt. Itt álltam meg majd kezdtem imádkozni Poszeidónhoz: "Helló. Figyu már! Tegnap kicsit durva voltam, nem teljesen érdemelted meg amennyiben tényleg isten vagy. Bocsánatot kérek! Bírnám, ha válaszolnál néhány kérdésemre mert történnek velem bizonyos furcsa dolgok."