Óceánlélek

9. rész

Visszaemlékezés - Ethan Kowalski szemszög

Komolyan mondom, hogy ez kész átverés. Először beleesek abba a rohadt többtonnás hordóba, ahol azt hiszem hogy el fogok halálozni, aztán megment egy állítólagos isten, elhurcolnak egy táborba, majd a képembe tolják a legszebb lányt akit eddigi életemben láttam. Majd elvárják az ember fiától, hogy mindehhez mosolyogjon is. Hát, kösz, de valahogy nem megy.
Emma McCourtney.
Eskü, én tényleg köszönni akartam. De egyszerűen nem jöttek a szavak. Aztán meg pont ahhoz az asztalhoz ül le, ahol én is ülök. Akkor meg egyszerűen meglepődtem, és nem akartam leégni előtte, de mégis sikerült. Elmenekültem a helyszínről a biztonságot adó szobám falai közé, ahol talán tényleg ki tudok találni valamit amivel kevésbé tűnök majd degradált hülyének. Erre követ. Kétségbeesésemben meg leordítottam szegény lány fejét.
Most meg itt áll tőlem másfél méterre és kérdőre von. Ráadásul teljesen jogosan. Mégis mi a fenét mondjak neki?
Egyszerre furcsa, bugyogó hangokat hallottam a fürdőszobából, majd már csak azt vettem észre hogy csurom víz vagyok és a szoba klotyóvízben úszik. Így legalább megmenekültem a válaszadástól. Ránéztem. Még csurom vizesen is olyan szép.
A csodálását a megmentőm ajtócsapkodása szakította félbe, aki rögtön elkezdte szidni Emmát. Szólni akartam, hogy megvédjem a lányt, de Mr. D. nem hagyta hogy megszólaljak. Aztán csettintett az isten és Emma mintha köddé vált volna. Nem hittem a szememnek.
-Na, így már mindjárt jobb! - mondta Dionüszosz, az az istenverte. Majd fogta magát és kiment a szobából. Ahogy láttam mindenki dermedten bámult maga elé, de senki sem mert utánamenni vagy szólni.
Utánairamodtam, hogy megállítsam és visszaköveteljem a lányt, azaz mentem volna, de egy idősebb férfi elkapta a karom:
-Azt akarod hogy téged is eltüntessen?! Maradj nyugton! Nem merné bántani Poszeidón megmentettjét. - suttogta a fülembe figyelmeztetően.
Hogy mi van? Ezt a lányt az egyik főisten mentette meg, aki ráadásul a vizek istene? Akkor a lány tehett a csőtörésről is? Eszembe jutott, hogy mekkora hatalmat jelent ez egy halandónak. Nekem is lennének képességeim?  Megfogadtam a férfi tanácsát és maradtam. Úgyis át kell gondolnom néhány dolgot.
-Hát akkor remélem utána megy az istene és megvédi. - válaszoltam. Bármi legyen is a veszély...

Emma szsz. - jelen

A táborba vezető út alatt Poszeidón végig faggatott a történtekről, én pedig muszáj voltam beszámolni neki mindenről. Így mire a táborba értünk már durva idegállapotba került, én pedig próbáltam visszafogni hogy ne robogjon be rögtön a táborba és változtassa Atlantisszá az egész helyet az éjszaka közepén.
-Nyugodj már meg! Minden oké. Épségben visszatértem. - nyugtatgattam a villámló szemű dühös Poszeidónt. De nem sokat értem el vele.
-Hát ez az. Ha nem megyek oda már rég a feldolgozóban lennél!!!
-De odajöttél. Ennyi. Hálás vagyok. - mondtam.- És most mihez kezdesz? Odamész és kimosod mindenki gyomrát egy kis tengervízzel?
-Ha kell, igen. - mondta fontoskodó hangon.
-Arra nem lesz szükség, Mr. Bosszúálló.
-Marha vicces. Meghalhattál volna! - erre kapott egy szemforgatást, majd úgy gondoltam hogy nyugodtabb lett, ezért elindultam befele a táborba. A dobogó léptek tudatták velem, hogy jön ő is utánam.
Még visszafordulva eszembe jutott egy dolog:
-Ami Ethant illeti, én majd elrendezem a dolgokat. Nyugodtan, ezúttal. Megmondom neki, hogy kerüljük egymást és kész. Úgyhogy ügy letudva. - legalábbis ezt gondoltam. Ó, én kishitű.
-Ahogy gondolod. De ha megint mogorván viseli magát, akkor csak szólj nekem, én majd helyreteszem. - felelte. Hát nem nyugodtam meg.
A kapun át rögtön a nagy ház felé vettük az irányt, hogy megkeressük Dionüszoszt. Nem sok ideje vagyok a táborban de már tudom hogy nem fogom megkedvelni a táborigazgatót soha az életben. És mégis félek az előttünk álló vitától, mert tudom hogy Poszeidón még korántsem végzett vele. Tudom, hogy Poszeidón nagy erejű főisten meg minden de Mr. D-t se szabad alábecsülni. Félek hogy kárt tesznek egymásban és ha Poszinak valami baja esik akkor most én fogom megmenteni őt a változatosság kedvéért és még véletlenül sem fogom visszafogni magam a bosszúm során. Mert megbosszulnám, magam sem tudom milyen indokból, de tudom hogy megtenném. A házba érve a vízisten kielőzött és berúgta a boristen szobájának ajtaját. Hát ennyit a halk és nyugodt társalgásról készült képzeteimről. Az ágyhoz rohant ahol egy álmosan, de dühösen pislogó isten meredt ránk bosszúsan.
-Mégis hogy képzeled hogy felversz engem és mindenki mást az álmából, he? Mert te mindent megtehetsz, mi Poszeidónka? Hát nem! HÚZZÁL KIFELÉ A TÁBOROMBÓL! ÉS VIDD INNEN A KIS SZUKÁDAT IS! - ordította 'kedvenc' istenem.
Óh, te átkozott Dionüszosz, hát nem tudod mit hozol a fejedre! Mintha nem tudná hogy már most is idegállapotban van, még húzza az agyát! Biztos, hogy direkt csinálja, a hülyéje. Provokálni akarja, ez tuti. De miért is akarná? Várjunk csak....
Poszeidón a fizikai elégtételt választotta: vadul a falnak csapta a két fejjel kisebb istent, majd a torkát szorongatva a fenyegetéseket suttoghatott a fülébe hisz a mindig piros orcájú isten most falfehér lett.
Túl későn fordultam meg: Zeusz, a főisten ült a szoba másik felében egy fotelben borús arckifejezéssel.
-Poszeidón. - suttogtam, de folytatta előbbi tevékenységét. - POSZEIDÓN! - ekkor hátrafordult, készen hogy lepisszegjen, de aztán meglátva a testvérét elengedte Dionüszoszt, aki félájultan rogyott a földre.
-Ez a semmirekellő tudod mit csiná... - kezdte volna szidni Poszeidón a boristent, de Zeusz feltette a kezét ezzel elhallgattatva bátyját.
-Nagyon reméltem, hogy nem lesz igaza Dionüszosznak és ez csak valami rossz vicc. - a főisten csalódott és dühös hangon kezdte kioktatni Poszeidónt, aki meg sem tudott szólalni a meglepettségtől. - De be kell látnom, hogy nem tudsz uralkodni az indulataidon, Poszeidón. Ráadásul a nálad kisebbel kikezdeni pedig igencsak gonoszság.
-Kérlek hadd magyarázzam meg! Tudod te egyáltalán hogy mit tett? - Poszeidón végre összeszedte a gondolatait, majd próbált segíteni a helyzeten.
-Tudom. Megbüntetett egy bűnös és romlott tinédzsert. - itt a főisten rám nézett, de úgy mintha minimum egy istengyilkos kis kosz lennék.
-Mi az hogy megbüntetett? A Japán-tengerbe dobta delfinként, hogy kifogják és felfalják, mint valami kicseszett tengeri herkentyűt!
-Poszeidón a helyzeteden már nem tudsz segíteni, esetleg csak rontani, szóval azt ajánlom, hogy ne emeld fel a hangod velem szemben. Büntetést kapsz, mert istentársadat fenyegetted és testileg bántalmaztad!
Na itt telt be a pohár nálam. Méghogy az ártatlan kapjon büntetést! Ezért inkább kettejük közé álltam és Zeusz szemébe nézve kimondtam az első dolgot ami eszembe jutott.
-NE! Engem büntessen inkább! Ő csak engem akart védeni!

Poszeidón sz.sz. - jelen

Emma a büntetés szó hallatán úgy állt szembe a főistennel mint valami fuckin amazon, akit kereszteztek egy oroszlánnal. Esküdni mernék, hogy villámlott a szeme is. A kijelentésére 2 döbbent szempár meredt rá. Nekem pedig egyrészt megdobbant a szívem erre az önfeláldozó tettre, másrészt pedig dühös lettem rá, hogy mégis hogy képzeli hogy magára vállalja az én bűnömet, én pedig majd egy szó nélkül azt mondom hogy jó, persze, szenvedj csak helyettem nyugodtam? Nem akarom elhinni, hogy képes lenne magára vállalni a büntetésemet. Legnagyobb döbbenetemre még folytatja is.
-Vagy önöknél az a módi az igazságszolgáltatásban, hogy az ártatlan kap büntetést, míg a bűnös szabadon élheti tovább az életét, úgy mintha mi sem történt volna? - mit művel ez a lány? Teljesen magára haragítja Zeuszt! Majd a hangját kicsit lejjebb véve folytatja. - Ha valaki nem tudott uralkodni az indulatain, akkor az én voltam, amikor véletlenül felrobbantottam a nagy ház vízvezetékhálózatát! De esküszöm nem direkt csináltam és sajnálom. Én megpróbálom megszerelni, vagy ha kell ledolgozom az árát, de könyörgöm, hogy ne büntesse meg Poszeidónt, hisz miattam történt minden. És esküszöm el is megyek a táborból ha ez szükséges ahhoz hogy helyreálljon maguk között a béke.
Egyszerűen leblokkoltam. Valószínűleg csak tátogtam mint egy hal, és kerestem az állam. Annyira jól estek a szavai - még ha dühös is voltam miattuk - hisz még soha senki nem kelt a védelmemre. Mindig csak saját magamra számíthattam: "Egy istennek - egy főistennek - nincs szüksége védőbeszédre, úgy is megvédi magát." Én is ezt gondoltam, ahogy mások is, de tévednem kell. Hiába van hatalmunk és hiába vagyunk szupererősek, ha nincs egy személy, legyen az halandó vagy halhatatlan, aki megbízik bennünk, aki ott van mellettünk a bajban és kiáll mellettünk és értünk. Mi -az istenek-  általában magányosak vagyunk, mert az egónk miatt nem engedünk közel magunkhoz senkit, hisz úgy sem ért meg minket senki. A másik ok pedig az, hogy a halandók a halandóságukról híresek, így előbb-utóbb elveszítjük őket, ami elviselhetetlen fájdalommal jár. Sajnos nem tehetünk mindenkit halhatatlanná, hisz ahhoz valami nagy-nagy tett kell, és az hogy valaki egy isten barátja sajnos nem elég. Ettől a fájdalomtól is védjük magunkat, egy elérhetetlenségnek elnevezett burokkal. De nem jobb-e egy-egy rövid időszak, egy-egy emberöltőnyi idő boldogan, mint sok évezred boldogtalanul?
Rá kell jönnöm, hogy a tiszteletemet a McCourtney lány már akkor megkapta amikor a palotámban a Hippekrüitosznak ellátta a baját de most úgy érzem, hogy a lány miatt megereszkedett várfalaim végleg ledőlnek előtte, a bizalomhoz vezető csapóhíd leereszkedett, Emma pedig futólépésben száguld a váram szíve felé.
Mikor sikerült összeszednem a gondolataimat, és a kis hős is befejezte a nagymonológját, tettem amit tennem kellett, még mielőtt Zeusz is megszólalhatott volna.
-Nem tudja mit beszél! Sokkot kaphatott amikor majdnem kifogták, vagy amikor delfin volt. Ne is törődj vele Zeusz! Hallgatom a büntetésem. - mondtam, miközben elé léptem és magam mögé utasítottam.
-Nem igaz, eszemnél vagyok, tegyen próbára! - csaknem félrelökött majd elém állt, mintha kitakarhatna.
-Ne hallgass rá! Eleget szenvedett már! Én érdemlek büntetést! - most én toltam el őt.
-Dehogy érdemel! Poszeidónnak vette el az eszét a düh! - kontrázott majd mellém lépett.
Miközben Zeuszt próbáltuk győzködni már egymás felé fordultunk és nem is neki mondtuk.
-Elég legyen! Befejeznétek? - ekkor vettük észre hogy ismét leült a fotelbe és orrnyergét dörzsölgetve nézte a kis veszekedésünket. - Na örülök, hogy abbahagytátok, már tisztára belefájdult a fejem. Inkább ezt most még elnézem mindkettőtöknek, de kaptok egy utolsó figyelmeztetést az új eséllyel szemben. Dionüszoszt pedig kihallgatom ha magához tért. Most pedig lefekszem, ha nem probléma.
Azzal el is tűnt. Mi kettesben maradtunk.
-Nem kellett volna megvédened! - mondtam neki, de lesütöttem a szemem.
-Akkor meg mégis mire valók a barátok? - válaszolt, majd karjait körém fonta. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni a meglepettségtől, de aztán visszaöleltem. Nagyon jó érzés volt. És akkor ott Dionüszosz szobájában, a gazdája szuszogását visszaverő falak között és Emma karjaiban, ott, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy sok idő után végre boldog vagyok.