Mondottam volt!

"Mindenki a maga szintjén nyomorog"

2018. április 20., péntek

Hallottatok már a felső mondásról? Nem? Én rengetegszer, és még annál többször használom.

Régen voltam már errefelé, így akár magyarázkodással is kezdhetnék, de minek, mikor az egyik az, hogy úgysem érdekel senkit, a másik pedig az, hogy nem sokat oszt vagy szoroz.

Egyszóval sok gondom-bajom volt az elmúlt időszakban. Anyám kétszer majdnem meghalt a szemem előtt. Apám mellett lett egy pasija, akivel nem feküdt össze, de akkor is nagyon szar érzés volt, főleg, hogy minden lelki bajával hozzám jött.

Kezdjük azzal, hogy eleinte jól elvoltam a ténnyel, ugyanis pontosan tudom, sőt, megértem, hogy nem volt elég apám (kinek lenne elég?! Senkinek!). Boldog volt, kiegyensúlyozott lett. Az egészsége is javult. Aztán rosszabbodott. Dokik hadához mentünk, mint mondottam volt, kétszer majdnem meghalt a szemem előtt. Lelkileg teljesen összetörtem, amikor először éltem át ilyet. Azóta nem tudok sírni. Mindeközben nekem lett egy nagyon jó barátnőm, akihez nagyon ragaszkodtam. Ő volt az, akihez rohantam a neten keresztül azért, hogy ne lássam a családomat. Mert a magyar ember struccpolitikát folytat, homokba dugja a fejét és szőnyeg alá söpör. Nem megoldás, de sokkal jobb érzés. Aztán kiderült, hogy minden rossz irányba alakult a barátnőmmel, kezdtek kijönni az ellentétek, az, hogy még ő is lenéz, hogy utálja, mikor "okoskodom", mikor elhiszem, hogy jobb vagyok bárkinél. Szerintem azt is utálta, hogy vékonyabb voltam nála, hogy máshogy néztem ki, mint ő. Azt, hogy én képes vagyok bárkivel jól kijönni, hogy könnyebben kommunikálok, mint ő. Arra is rájöttem, hogy túl éhes a szeretetre. Ha folyton csak adok neki, de én nem kapok, egyszer kimerülök. Meg is történt. Ekkor is teljesen összetörtem. Abbahagytam az írást, nem léptem fel többet facebookra, utáltam magam, naponta többször gondoltam az öngyilkosságra, amit anyám önző módon, zsarolva akadályozott meg. Ettől viszont még inkább meg akartam halni, de nem tettem. Amikor másodjára lett nagyon rosszul, azt hittem, tényleg a kezeim közt hal meg. Sírva ordított a fájdalomtól, elszorítva a vérkeringést a karomban. Kórházba került, és csodák csodájára, aznap, mikor ilyen nagyon rosszul lett, azon alkalmak egyike volt, mikor nem léptem fel facebookra. Azelőtt mindennap ott lógtam, a barátnőmmel és írókkal beszélgetve. De akkor nem tudtam, mert egész nap odavoltunk egy másik városban a kórházban. A telefonom lemerült, mert telefonálnom kellett, elvégre anyámat műtötték, így nem tudott volna beszélni utána, apám, meg, mint rájöhettetek már korábban, egy hatalmas nagy fasz, aki képtelen a kaján és a munkáján kívül másra gondolni. Najó, talán az ágyára. Meg az aliexpressre. De mindegyis. Ez volt az első alkalom, mikor ez a barátnőm kimutatta a foga fehérjét. Elhordott mindennek, hogy ő halálra aggódta magát, én meg cseszek odatolni a képemet, hogy megírjam neki, mi van. Csendben hozzátenném, hogy amikor hazafelé mentem apámmal, akkor írtam neki, hogy mizu, miért nem írtam, és hogy még mindig nem vagyok teljesen magamnál. Szóval igen. Nem volt elég az, amit az a köcsög orvos művelt anyámmal, anyám helyzete, még neki is rá kellett tenni. Ezek után képes voltam ugyanúgy beszélni vele, mintha mi sem történt volna. Ugyanolyan kedves voltam, még fel is mentem hozzá (4 óra út, kocsival), még egy hatalmas hülyeséget is elkövettem miatta, pontosabban érte. Ezek után mégis elmaradoztam a netről. Egyszerűen feküdtem, néztem ki a fejemből, és legszívesebben bőgtem volna, de elnyomtam minden érzelmet, mert azzal csak fájdalmat okozok anyámnak.

Ezek után a por elült. Én nem beszéltem többet a lánnyal. Anyám elkezdett gyógyulni. Egyre jobban lett, párszor még visszament dokikhoz, ide-oda. Még most is szed ezt-azt.

Aztán egy nap arra keltem, hogy keservesen zokog. Mert igen. Normális tizennyolc éves lányként, mivel olyan sok hely van ebben a "nagyszerű" házban, az anyámmal élek egy szobában, ráadásul az ágyaink közvetlen egymás mellett vannak összetolva. Így hát nem olyan nehéz felkelni bármire, amit csinál. Kiderült, hogy szakított a pasival, aki összejött. Sírva ölelt, szinte megfojtott a szorításával, és azt bőgte, hogy meg akar halni. És ami a legszörnyűbb, hogy én még ekkor sem tudtam sírni. Annyiszor hallottam már ezt a mondatot tőle: "Meg akarok halni!".  Aztán hirtelen megnyugodott. Talán ezért nem sírtam, mert túl hamar szokott hangulatot váltani.

Rá pár napra, megint összejöttek. Szép volt, jó volt minden. Máig. Mert ma megint szakítottak. Én pedig be vagyok zárva ide mellé. Nem tudok kimenni a szobából, hiszen a fürdőben csak nem lépecolhatok, ahogy a konyhában sem. A nappaliban az apám olyan kupit csinált, hogy most inkább néz ki egy kamrának, semmint egy család nappalijának. Pedig elvileg az lenne. A nővérem szobája pedig tökéletesen tiltott terület.

Egyetlen mentsváram az a barátnőm, akivel már az első pillanattól kezdve olyanok vagyunk, akár az ikrek. Egymás mondatait fejezzük be, egyszerre mondjuk ki, amit a másik gondol, vagy éppen egyetlen pillantással kitaláljuk, mit szeretne a másik. De persze nem szabad elfelejteni a másik legjobb barátnőmet, aki legalább olyan hülye, mint amilyen én vagyok. Sokszor idegesítő - mint mindenki, bár nálam jobban senki sem az... - de egyszerűen imádom azt a lányt is. Mostanában pedig megismerkedtem egy másik írólánnyal, akinek az anyukája is ezt a pályát választotta.

Bár ez nem elég vigasz, mert mélyen, legbelül, úgy érzem, a szívem rothadni kezdett. Vagy csak darabokra esett. Sokkal agresszívabb és érzéketlenebb lettem. Már nem vagyok rosszul a vér látványától, könnyűszerrel gyilkolok embereket a játékokban, amit eddig nem, hogy megcsinálni, de nézni sem bírtam. Ha valaki meghal egy filmben, már nem érzem azt, amit eddig. Talán már olyan érzéseket sem tudok leírni, mint eddig.

Ez most azért írtam le, mert túlságosan elleptek az érzések. Napok óta mélyponton vagyok fizikailag és érzelmileg is, amire a mai csak rátett egy lapáttal. Azt hiszem, hamarosan visszatérek majd egy történettel, azonban, ha a régi stílusomat, azt az írólányt keresitek, aki régen voltam, mikor még Roze-nak vagy Berenikének neveztettem magam, akkor tudnotok kell, hogy nem jó helyen kopogtattok. Továbbra is imádok írni. Jobban, mint eddig valaha, de túl hétköznapivá vált számomra a halál gondolata, a szadizmus, szociopata hajlam, hogy ez erősen ki fog ütközni minden egyes könyvemben - talán nem túl nagy mértékben, de mégiscsak látszani fog a változás.