Éreztem a félelmét, a bánatát. Korábban is volt ilyen, de ilyen erősen még sosem éreztem. Szerettem volna megbökni, odasimulni a mellkasára, hogy megnyugtassam, mint mindig. De nem tudtam megmozdulni. Ránéztem. Éreztem a simogatását a hasamon, amit annyira szeretek. És akkor meghallottam a kétségbeesett hangját, ahogy zokog:
-Ez nem történhet meg.. nem.. ez nem lehet... Millike...
Nem értettem mi történik vele, hiszen ott voltam mellette. Ha baj volt, mindig én segítettem át rajta. Ő pedig olyankor azt mondta, hogy különleges vagyok. Hogy szeret. Tudtam, hogy szeret. Én is szeretem őt, hiszen a Társam, az életem. Onnantól, hogy először megláttam, tudtam, hogy hazaértem és megtaláltam azt, akire életem végéig vigyáznom kell.
Ahogy néztem, egyre homályosabban láttam, de a rettegést továbbra is éreztem. Nem szerettem, hogy nem tudok közelebb menni hozzá. Újra hallottam a hangját, de olyan volt, mintha távol lenne:
-Gyere át könyörgöm, nem tudom mi történik... a társam... Nem érzem a szívét.
Sötét volt, de éreztem, ahogy fölém hajol, puszit nyom a fejemre és azt mondja: szeretlek Millike.
YOU ARE READING
Kamilla
Non-FictionAmikor a fájdalom annyira elhatalmasodik az emberen, hogy már nincsenek szavak, nincsenek könnyek és nincs hang, amin beszélni tudnánk, az egyetlen eszköz az írás. Az írás egyfajta terápia, ami segít elengedni, megérteni vagy feldolgozni. Ez az én...
