Kamilla

Epilógus

Kamillát 2013. nyarán fogadtuk örökbe a Futrinka Egyesület Tacskó Fajtamentésétől. 3 kiló 20 deka volt. Alig volt szőre és a csontjai is kilátszottak. Rettegett mindentől és mindenkitől. Nem tudom pontosan, hogy mit élhetett át korábban, csak a viselkedéséből sejtem, hogy mitől, miért félt annyira. Az első napokban a lépcsőn ült, én pedig ültem mellette és vártam. Vártam, hogy jelét adja a bizalmának. 3 hét telt el így, amikor megbökte a kezem és jelezte, hogy megsimogathatom. Onnantól kezdve összenőttünk. Mindent együtt csináltunk.

Egy évvel később kábítószerfüggő lettem. Amikor elmentem otthonról döntenem kellett, hogy a rossz társaságot választom, vagy azokat, akik segítenek. Amíg a tóparton ültem és azon gondolkodtam, hogy melyik utat válasszam, Millike jutott eszembe. Az, hogy otthon vár engem, de én nem tudok róla így gondoskodni. Magamról sem tudtam. Akkor a jó utat választottam.  És a mai napig azt vallom, hagy ha ő nincs, már én sem lennék. Ezt pedig ő soha nem tudhatta meg.

Ő csak tette a dolgát. Velem volt, amikor az elvonási tünetek kínoztak, és akkor is amikor depressziós lettem, vagy amikor visszaestem. Az egyetlen dolog, ami abban az időben tartotta bennem a lelket, az az volt, hogy ott az a csöpp kis kutya, aki egyedül az ágyra sem tud felugrani és akkora hercegnő, hogy ha nem tetszik neki a kaja, akkor csak kézből eszi meg. Aki annyi mindent kiállt az életben korábban és sosem adta fel.  Azért maradtam életben, mert tudtam, hogy gondoskodnom kell róla. 

Köszönettel tartozom neki azért, mert megmentette az életem. Megmutatta, hogy a legsötétebb alagút végén is ott a fény, amit mindenkinek meg kell látnia. Én akkor nem láttam, ő pedig elvezetett odáig. 

Mindemellett hálás vagyok neki azért, mert megtanított felelős gazdiként viselkedni. Megtanított arra, hogy a szeretetnek igen is hatalma van, akkora, amit talán fel sem fogunk ésszel. Megtanította, hogy a legnehezebb órákban is van segítség, és lehet, hogy az egy apró mancs formájában érkezik. Megtanított arra, hogy örüljek az egyszerű dolgoknak, hiszen ők is ezt teszik. Értékeljem a kényelmes fekhelyet és a tiszta vizet. Sokaknak nem adatik meg. 

5 évet töltött a családommal és szeretném azt hinni, hogy ez volt élete legboldogabb 5 éve. Bár apukámmal sosem békélt meg teljesen, már a falatot elvette tőle. 

Millike 2018. április 09.-én kelt át a szivárványhídon. Nem kellett volna még elmennie, de szeretek arra gondolni, hogy azért történt, mert nyugodtan elengedte a kezem. Tudta, hogy már jó helyen vagyok, biztonságban és van aki vigyáz rám. 

Amikor elment ott voltam mellette, simogattam és átöleltem. Az elvesztése hatalmas űrt hagyott bennem. Ő volt az én kis Társam, a tanítóm, a védelmezőm. Ha nagyon figyelek, hallom a körmei kopogását a parkettán, hallom az ugatását vagy a csipogó hangot, amit akkor adott ki, ha nem adtam neki abból, amit ettem. Amikor a hang irányába nézek nincs ott. A konyhában már nincs ott a fekhelye, vagy a csipogós játéka. Semmi nyoma nincs annak, hogy valaha ott lett volna, csak egy aprócska domb a kert végében, az orgonabokor alatt. 

Drága Millikém. Köszönöm, hogy éltél, köszönöm, hogy megtaláltál és annyit segítettél. Nincsenek szavak arra, hogy milyenek voltunk mi együtt. De nem is kellenek, hiszen mi ketten tudjuk.