Drága anya!
Nagyon sajnálom, hogy soha nem tudtam olyan lányod lenni amilyet akartál, sőt azt is sajnálom, hogy nem vagyok az igazi lányod, igazából sajnálom, hogy azon a napon engem fogadtál örökbe. Tudom te mindent megtettél, de én soha nem éreztem úgy, hogy igazán lányodként szeretnél. Remélem megtalálod a megfelelő férfit. Fiatal vagy még te is, és én ezért csak egy új lehetőséget szeretnék adni neked. Valahol elrontottam, de nem csak én. Remélem nélkülem egy szebb és jobb új élet vár rád, de tudd, hogy én azért szerettelek...anya.
A hideg novemberi szél befújt az ablakon és arrébb fújta a levelet az asztalon. Ez maradt addigra belőlem, semmi több. Én már a végtelen ürességben lebegve figyeltem, vajon felbolydul-e bármi is attól, hogy itt hagytam ezt a gonosz világot. És akkor, „anyám" belépett a szobába. Észrevette a levelet. Rezzenéstelen arccal végigolvasta, de aztán, valami történt. Könnycseppek gördültek végig kifejezéstelen arcán. Fél percnyi csend, és csak bámult maga elé azokkal a világoskék szemekkel, amikbe viták alkalmával olyan dacosan néztem. A nyitott bejárati ajtóból pedig valaki szólt.
- Júlia!?- egy kellemes bariton férfi hang volt. Anyám pedig letörölte a szeméről a könnyeket, rendbeszedte magát és elindult. Hát ennyi volt. Látszólag túl is tette magát azon, hogy a lánya annyira gyűlölte ezt a világot, hogy képes volt magával végezni. De aztán persze, nem hagyta nyugodni a dolog, mert azért mégsem egy érzéketlen nő volt. Elment a rendőrségre és bejelentette az eltűnésemet. Egy hét alatt elég bizonyítékot összegyűjtöttek ahhoz, hogy lezárják az ügyet és bár a holttestemet sosem találták meg, halottá nyilvánítottak.
2018. szeptember 22.
suli, irodalom óra 12:15
Hát naplóm igen azt hiszem végleg mindent elbasztam. Nem tudom miért van még mindig a fejemben ez a csávó. Hogy ki? Igen a Dávid. Nem kéne, hogy érdekeljen, basszameg már lassan egy éve oda vagyok érte. Tavaly még volt is esélyem, csak az a helyzet nem tudom hol basztam el. Komolyan én ebbe beleőrülök. Ráadásul még mindig együtt van Lillával. Igen azzal a D-s csajjal. Hiába jöttek itt nekem azzal, hogy azért nem jön velem össze, mert fiatal vagyok meg mindjárt ballag blablabla.... Már egyetemen van a csávó de még mindig együtt van Lillával. Akkor csak velem van a baj nem? De, hát persze, hogy velem, nem vagyok jó semmire, anya is megmondta már ezerszer, hogy kezdjek valamit az életemmel, és igaza van. Azt hiszem kezdek is vele valamit, véget vetek neki. Múltkor is láttam őket a suli előtt smárolni már azon voltam hogy ledugom Lillát a csávó torkán, vagy valami. Anyám meg csodálkozott, hogy miért ordibáltam vele amikor hazaértem. De persze a világért meg nem kérdezi mi a baj. Bezzeg én hallgassam végig a zátonyra futott kapcsolatairól, meg amikor a félre sikerült randijai miatt sír a szája, nem is értem, hogy engedhették egy ilyen nőnek, hogy gyereket fogadjon örökbe. Nah mindegy inkább megyek és csinálok valamit magammal mielőtt még tényleg rosszul leszek.
(részlet a naplómból)
A következő iskolai ünnepségen, a himnusz közös eléneklése után bemondta a felolvasó csávó, hogy „Most pedig egy perc néma csenddel emlékezzünk meg, egy nemrég elhunyt diáktársunkról, 16 éves volt." És az iskolai ünnepélyek jellegzetes, éppen mellettünk ülő diákokkal való beszélgetésének zaját felváltotta a döbbent csend. A tanárokat is rendesen megrázta. Egyikük se vette komolyan soha a problémáimat, mindig megkaptam, hogy nem nézzek ilyen savanyú fejjel és nem vette észre senki, ha reggel könnyes szemmel ültem be az első órára. Millió apró jel kiáltott minden körülöttem lévő ember felé de senki nem vette észre. Se a fáradt, karikás könnyes szemeimet, se a vágásokat az alkaromon és a combomon. És senki nem halotta meg az öngyilkosságról elejtett félmondataimat sem. Sokáig persze próbáltam elfedni. Mert valaki tartotta bennem a lelket. De aztán ő is eltűnt.
2018. július 13.
itthon 23.52
Most kaptam egy hírt. Azt hiszem mindennek vége, de tényleg. Az egyetlen ember aki szeretett ezen a világon nincs töbné... ma délután a nagymamám meghalt, és vele együtt a lelkem is.
(részlet a naplómból)
Igen azt hiszem ez után minden apró probléma drasztikusabbnak tűnt. Még Dávid is. Mama temetésére pedig el kellett vonatoznom, mert anya nem volt hajlandó eljönni velem. Akkor és ott, a sírgödör mellett állva, olyan közel kerültem a halálhoz, hogy egyre kevésbé rémített meg. Már akkor elkezdtem tervezgetni, hogyan vetek véget az életemnek, kinek és milyen búcsúlevelet fogok írni és aztán eljött az az idő amikor tejesen kész voltam rá, hogy én is mama után menjek.
2018 november 1.
mama sírja 15:23
Úgyis halottak napja van. Kijöttem mama sírjához gyújtani egy mécsest. Elmondtam neki, hogy ha minden jól megy még ma együtt leszünk. Alig várom, hogy újra lássalak mama.
(részlet a naplómból)
A naplómat pedig ott hagytam a síron, reménykedtem benne, hogy valaki, talán anya megtalálja. Aztán pedig elmentem a közeli tóhoz. Bevettem egy rakat gyógyszert, tényleg fogalmam sincs mennyit, aztán televagdostam a kezem, a combom, a hasam és úgy terveztem, hogy ha már minden erőm elhagy beleesek a tóba, így sosem találnak majd meg. És sikerült. A rendőrök pedig megtalálták a naplómat és értesítették anyámat. Anya elrendezett mindent a temetéssel kapcsolatban, tényleg szép munkát végzett. A temetésen egy üres koporsót engedtek a földbe, oda ahol mama is nyugszik. A sírkőre pedig ezt vésték Molovits Johanna 2002-2018 „akit nem fogadott be a világ". A naplómat pedig ugyanúgy visszatették a sírra ahol hagytam. Legnagyobb meglepetésemre a temetés utáni héten valaki meglátogatta a síromat, valaki, akire tényleg nem számítottam. Dávid. Megtalálta a naplót, beleolvasott. Céltudatosan egy dátumot keresett.
2017 november 24
itthon 16:31
Azt hiszem most már végleges és igen leírom, szerelmes vagyok a Dávidba. Ma lent volt rajzszakkörön és nagyon édes volt. Tök jól eldumáltunk és gitározott nekem, aztán elfeküdt a rajztanár kanapéján én pedig úgy rádőltem volna, de nem mertem. Nah majd legközelebb. Bár amilyen szerencsétlen vagyok tuti nem fog semmi összejönni.
(részlet a naplómból)
És még jó sokáig ott ült végigolvasta a naplómat. Ott ült a sírkő mellett, olvasott, mosolygott, és közben patakokban folyt a könny a szeméből, aztán előkapott egy alkoholos filcet és a nevem mellé egy szivecskét és ezt a két szót írta „sajnálom szeretlek". És ez volt az utolsó dolog amit ebből a világból láttam hiába néztem vissza a végtelen fehér tisztaság eltakarta ezt a mocskos, kegyetlen helyet. Éreztem valaki karjait magamon. Felpillantottam és egy fáradt véreres, kék szempár mosolygott rám, én visszamosolyogtam és ott voltunk ketten. Én és mama, csak mi és semmi gond, semmi fájdalom többé.
