Biztos, hogy nem hiába halunk meg. Oka kell, hogy legyen annak is, hogy ide hoztak. Lassan az egész világ lángokban áll, mégis mi értelme ennek? És nekem mi a szerepem ebben a háborúban? Egy 16 éves lány mit tehet a hazájáért? Van nekem egyáltalán még olyanom? Ezek jártak a fejemben miközben lefelé igyekeztem a zsúfolt vagonból, órákat álltam végig ebben a vagonban. A gettóból transzportot indítottak Auswitz-Birkenauba, az öregek azt rebesgetik ez nem egy újabb gettó, de még csak nem is munkatábor, ez annál sokkal rosszabb, koncentrációs tábornak nevezik, és valóban, amint földet ért a lábam, a káosz közepébe csöppentem. Irdatlan mennyiségű ember érkezett a vonatokkal.
-Alles heraus! – övölti egy ss katona és mindenkire ráordít aki a bőröndjét magával próbálja vinni. Én már nem is próbálkozom, illedelmesen otthagyom a bőröndöt a peronon, egy másik katona minden embert alaposan megnéz és vagy jobbra, vagy balra küldi. Nem tudom mi ennek az értelme, vagy jelentősége, de annyit állok ott, várva, hogy engem merre küldenek, hogy megfigyelem, akiket balra küldenek nagyrészt idősek és anyukák kisgyerekekkel. Mire észbe kapok már én állok a szigorú tekintetű katona előtt. Végigmér, nem tudom melyikben reménykedjek, a jobb, vagy bal oldalban. És akkor rámüvölt.
-Rechts!
Nem értem, nem tudom melyik oldalt jeneti, most mi legyen? Csak állok, bámulok rá kérdőn. Mégegyszer rámüvölt, de ezúttal taszít egyet a vállamon. Jobbra. Jobbra küldtek, de mit jelent ez? Örüljek? A lökés erejétől a földre zuhanok, mire magamhoz térek páran már rátaposnak a kezemre, lábamra.
-Jól vagy? – nyújtja felém valaki a kezét, felnéztem és rögtön megfagyott bennem a vér. Egy világitó kék szemű, szőke hajú, magas ss katona volt, ő nyújtotta a kezét, és szólt hozzám magyarul, a saját nyelvemen.
-Semmi bajom – kaptam el a kezét meglepetten. Az üvöltöző, szigorú katona ránk szegezte szemeit.
-Schneller! – üvölt rám az előbb még olyan segítőkész katona. Meg voltam zavarodva, de elindultam az embertömeg után. Amikor megláttam hol fogok lakni, elszörnyedtem, ez a hely még rosszabb, mint ahol eddig laktam a gettóban. Három emeletes ágyak, minden emeleten 5-en alszunk és ennek az 5 embernek jut egy takaró, már, ha ezt lehet annak nevezni. A hajunkat egytől egyig kopaszra borotválták. Szönyen éreztem magam, úgy éreztem egy részem elveszik. Ma már az összes holmimat elvették tőlem, és most még a hajamat is elveszik, a megszokott ruháim helyett pedig pizsama szerű, csíkos rabruhát és számot adtak mindenkire. Mi itt már nem is emberek vagyunk, egy rakás, egyforma valami amit csak számmal különböztetnek meg. És akkor megláttam az ss tisztet, aki felsegített az érkezéskor, ő vezényelt minket vissza a barakkba. Az összes társam bement a barakkba, én is indultam volna, de akkor, a katona rátette a vállamra a kezét és megszólalt.
-Várj! – én megfordultam és világító szemeibe néztem. Megbabonázott.
-Miért vagy velem ilyen kedves?
-Nem tudom, amint megláttalak, én, nem tudom úgy éreztem segítenem kell neked.
-És honnan tudsz magyarul?
-Nagyanyámtól, gyerekkoromban ott éltem, ezért is éreztem olyan furcsán magam amint megláttalak, hisz te is Magyar vagy.
-Nem értelek.
-Én sem értem magam. Most vissza kéne küldjelek a többiekhez a barakkba.
-És miért nem teszed?
-Nem tudom – rázza a fejét és sóhajt.
-Ne kerülj miattam bajba – mondom és elindulok a barakkba.
Telnek a napok. Egybe folyik minden, nem tudom milyen hónapot írunk, azt sem, hogy mióta vagyok itt. Egyre rosszabbul bírom. Alig kapunk enni és majdnem az egész napot végigdolgozzuk, már 3 társamat áthelyeztek a szobából. Azóta nem láttam őket. Már magamra sem ismerek, olyan sovány lettem, a testem pedig tele van kék zöld foltokkal. És egyik nap, azon kapom magam, hogy rá gondolok. Munkaidőben a tábort pásztázom, feltűnik-e valahol a kék szemű katona, már olyan régen láttam. De aznap, pont aznap ő vezényelt vissza a barakkba munka után. Ismét én vonultam a sor végén, és a katona rátette a kezét a vállamra.
-Várj! – én rögtön felé fordulok, lassan bízom benne.
-Már azt hittem nem látlak viszont.
-Én is tartottam tőle, de itt vagyunk – nyomott a kezembe egy vastag szelet kenyeret.
-Hát ez meg?
-Tudom, hogy kevés az étel, talán nem nagy segítség, de mégis csak valami.
-Köszönöm – néztem rá csodálattal.
-De most már, vissza kell küldjelek a barakkba.
-Tudom – hajtom le a fejemet és képtelen dolog jut eszembe. Egy búcsú csók, csak az arcára, hisz nem tudom mikor láthatom megint. De hisz badarság. Ő egy árja német, egy ss tiszt, én pedig csak egy zsidó lány, ebben a helyzetben, mi közel sem vagyunk egyenrangú felek. Így hát fogom magam és visszaindulok a barakkba.
