A gyilkosság rossz dolog. A gyilkosság gonosz. A gyilkosság... szörnyű. Gyilkos vagyok! Hasított belém a csontig hatoló felismerés. Egy sötét lyukban ültem, a hideg börtöncellában és hirtelen egy szörnyetegnek éreztem magam. Beleszúrtam a kést, nem egyszer, élveztem ahogy könyörög, a vérszag pedig egy édes parfüm illatánál is jobban tetszett, de miért? Mi a baj velem? Valami akkor bekattant és most, nem tudok együtt élni ezzel. Ebben a kurva cellában ülök életem végéig a démonokkal a fejemben, akik rávettek erre az egészre. De nem én vagyok a rossz ember ugye? Ugye nem én? Ő volt a rossz ember, nagyon rossz ember volt, én csak jót tettem a világgal, hogy kicsináltam, ugye? Kérlek legalább te higgy nekem!
Az a vén, hülye fasz, esküszöm rosszul voltam tőle. Egy igazi pénzeszsák volt. Semmihez nem értett, csak bántani tudott mindenkit. Tőzsdézett és hatalmas háza volt, de se kutyája, se macskája. Azt az embert az ég világon senki nem szerette. A szemben lévő házban lakott. Minden nap végig néztem ahogy gondosan kiválasztja éppen melyik méregdrága autóval furikázzon ma aztán hazaért és rendelt valami puccos étteremből kaját magának. Igen csakhogy, a lakás amiben laktam is az ő tulajdona volt, neki kellett fizetnem az albérletért és először még viselhető árat ajánlott, de aztán az árak egyre feljebb mentek, de nem volt hova mennem, sőt zsarolt is az az undorító ember.
Tudnod kell hogy modellkedtem, nah jó ruha nélkül, de meg kell értened, kellett a pénz, kirúgtak a melóhelyemről és ez tűnt az egyetlen megoldásnak. De persze a fotóim eljutottak rengeteg emberhez, köztük a hájas, tőzsdéző öreg Carlhoz is, a főbérlőhöz ezzel tartott sakkban, hogy meg fogja tudni mindenki és soha többé nem lesz normális állásom. Az a helyzet, hogy el is hittem neki. Egy ilyen pénzeszsák biztos, hogy befolyásos ember. De aztán végleg betelt a pohár.
Egyik nap dörömbölést hallottam az ajtómon.
-Rita! Tartozásod van! – üvöltött be az öreg Carl miközben öklével püfölte az ajtót. Én már akkor elhatároztam, én ma megölöm ezt a hájpacnit. Kedvesen ajtót nyitottam.
-Áh, Carl, micsoda meglepetés, fáradjon beljebb! Kávét teát?
-Ne húzzuk az időd, a pénzért jöttem. – mondta azon a nemtörődöm, mély hangján.
-Tudja jól, hogy nincs munkám, haladékot kérek. – próbáltam semleges maradni és szépen kérni.
-Talán megoldhatjuk másképp is a fizetést. – monta miközben összekulcsolt, gyűrűvel telerakott kezeit a hatalmas hasán nyugtattam.
-Mégis mire gondol? – tettettem az értetlent.
-Jaj tudod te azt nagyon jól aranyom, igen szép kis nőszemély vagy, láttam a képeket és, hát... - elkezdett közeledni felém és amint arra gondoltam, hogy ez az ember mit művel a képeimre, elfogott az undor és a végtelen düh. Egyre hátráltam, alkohol szagú lehelletével a fülembe lihegett. A konyhafiók felé igyekeztem hátrálni. Végül a derekam nekiütközött a konyhapultnak. A vén Carl pedig egyre közelebb hajolt hozzám, éreztem a hájas hasát hozzáérni az enyémhez és elvesztettem a józan eszem, már nem is finomkodtam, előkaptam a fiókból a legélesebb konyhakést és hasba szúrtam.
Az első szúrás mámorító érzése megbabonázott, kirántottam a kést belőle, mire térdre rogyott és elfojtott hangon megszólalt.
-Kérlek ne! Ne ölj meg, kérlek! Nem kell fizetned, soha többet, bármit megteszek csak hagyj élni! – ez a könyörgés még jobban megrészegített, most végre én irányítok, végre ő könyörög nekem és nem fordítva, fölényesnek éreztem magam és sebezhetetlennek, azt hittem bármit megtehetek.
-Késő bánat Carl. – szinte undorral köptem ki ezeket a szavakat, amikor megláttam a szájából felbugyogó vért. De az undor gyorsan elillant és újra megragadtam a kést és még jó párszor belészúrtam. Míg nem a kiáltozás, és a nyöszörgés is abbamaradt és üveges tekintettel bámulta a plafont. A zsíros teste ott feküdt a konyhám padlóján egy tócsa vérben. Tudtam, hogy nem úszhatom meg, nem terveztem el elég előre ezt az egészet, de nem érdekelt, csak az, hogy a vén Carl hízott teste végre élettelen legyen és tessék, sikerült. Csak álltam és hisztérikus nevetés jött rám. Fogalmam sincs meddig álltam csak úgy ott, de meghallottam a rendőrség szirénáját és tudtam, nincs hová menekülnöm. Amint a rendőrök beléptek, a látvány egyértelmű volt. A konyhakés a kezemben, az arcom, a ruhám és a kezem is véres és hisztérikusan nevetek. Az egyik rendőrtiszt lefogott míg a másik megbilincselt de nem tudtam abbahagyni a nevetést, nem is tudtak kihallgatni, egyszerűen bedobtak ebbe a cellába lenyugodni. A nevetés lassan semmivé foszlott és vele együtt az őrület is. Gyilkos vagyok! Már csak ez viszahngzott a fejemben mikor a rendőrök újra eljöttek kihallgatni. Nem volt más választás bevallottam mindent. Gyilkos vagyok! Egy egész életet fogok ezek között a falak között eltölteni. Gyilkos vagyok! És még csak azt sem tudom bánom-e amit tettem. Gyilkos vagyok! Egyre jobban félek magamtól. Gyilkos vagyok! A következő cél én magam leszek. Őrült vagyok!
