Emlékek

Bevezetés

Viharos szél fújt. A fák ágai recsegve hajladoztak. Igazi ítéletidő volt készülőben. A ragyogó délutáni napsütést pillanatok alatt tűnt el a helyére lerakódó fekete felhők mögött. Olyan sötét lett hirtelen mintha éjfélt ütne az óra. Megreccsent a földön egy elszáradt fadarab. Halk, lassú léptekkel haladt valaki az erdőben. Az időjárás tovább rosszabbodott.

Épp eszű ember az otthona ablakából sem merte nézni ezt a vihart. De az erdőben haladót ez nem érdekelte. Valaha egy erős és igen jóképű férfi volt. Vállig érő szőke haját vadul cibálta szél. Szemei mik egykor a legtisztább kéken ragyogtak tele álmokkal és vágyakkal most szürkén, érzelem mentesen meredtek a semmibe.

Elkezdett zuhogni az eső, de ő csak ment tovább, bolyongva az erdőben. Már nem érdekelte semmi sem. Az utolsó reménye, hogy lassan véget ér szánalmas élete. Mindent, amit el lehetett rontani az életben, ő elrontotta. Elveszített mindenkit, akit szeretett. Nem maradt más neki csak a fájdalom, ami felemészti lassan egész lényét. Nemrég volt egy utolsó reménysugara, egy megértő, szerető srác, de őt is elveszítette.

Dühösen dörgött az ég, cikáztak a hatalmas villámok, tombolt a szél, de ő csak sétált tovább csontig átfagyva, átázva. A szeme égett, de sírni soha többé nem fog tudni.

Kiért az erdőből az ömlő esőbe. Az orra hegyéig sem látott, de csak ment tovább, ahogy napok óta tette már.

Egy fél óra elteltével az eső kicsit alábbhagyott. Még mindig zuhogott, de most már egy két métert lehetett előrébb látni. De a csapzott szőkét ez sem derítette jobb kedvre. Ő már rég eltűnt erről a világról. A távolban egy alak körvonala kezdett kirajzolódni. Egyre közeledett felé. Mire észrevette volna elájult. Az utolsó hang, amire emlékezett a vizes talajon döngő léptek hangja volt.

***

A nap szikrázóan sütött lehunyt szemeire. Irritálta az erős fény. Nem emlékezett, hogy mi történt vele vagy, hogy hol van. Halk neszezést hallott beszűrődni a szobába. Lassan kinyitotta szemeit, és egy pillanatra elvakította az éles fény. Egy halványsárga falat látott szemben amint megszokta az erős fényt. Az ágy mellett, amin feküdt egy sötétfa éjjeli szekrény állt rajta egy pohár vízzel. Lassan felült, felemelte a poharat és két korty alatt megitta a vizet. Visszatette a szekrényre és végignézett magán. Egy nagy fekete felső volt rajta és egy sötétszürke rövidnadrág. Nem volt ismerős neki, ahogy a szoba sem ahol éppen volt. Óvatosan felkelt és hangtalan léptekkel elindult az ajtóhoz. Az ajtón kívülről lépteket hallott. Odahúzódott és hallgatózni kezdett. A léptek zaja elhalt és egy fájdalmasan ismerős férfihang szólalt meg.

-          Mit akarsz?
A szőke férfi szíve (ha volt még neki) összefacsarodott. - Miért pont ő?- kérdezte magában. –Miért nem hallhattam meg ott az erdő szélén? Miért neki kellett arra jönnie? Mit keresett ő arrafele?

A gondolatok és a megválaszolatlan kérdések csak cikáztak a fejében. Érezte megint elkezd égni a szeme, de mint előtte, most sem tudott már sírni. Összeszedte magát és a fülét az ajtóhoz tapasztotta.

-          Nem érek rá. Mond gyorsan, hogy mit akarsz és hagyj békén.
-          De Sasukee-kuun! Most miért vagy a szokottnál is mogorvább?
-          Térj a lényegre Karin és húzz el innen.
A lány csak sóhajtott egyet és kisétált a másik helységből.
Az ajtó résein beáramló illatok eszébe juttatták Narutonak, hogy már jó ideje nem evett. Gyomra hangos korgással adta tudtára, hogy ideje lenne szembenézni a rá váró gondokkal és mellé elfogyasztani a remélhetőleg neki készülő ételt. Sóhajtott egy nagyot és kinyitotta az ajtót. Nem volt ismerős neki a hely ahová belépett, de mégis ahogy körülnézett minden bútor, kép és egyéb apróságok az itt lakó személyiségét tükrözték. Az illatot követve könnyen eljutott a konyháig. Óvatosan lesett be az ajtón. Abban a pillanatban szembe találta magát az oly régen látott igéző szénfekete szempárral. Amint a szemek tulajdonosa is felfogta a férfi jelenlétét az ónix szemeken egy pillanatra átfutott megannyi érzelem, de mintha ott sem lettek volna, a következő pillanatban ugyan olyan kifejezéstelenül meredtek a szürkéskék szemekbe.

A szőke szíve fájdalmasat dobbant. Sasuke megszólalt azon a bársonyos, mély hangján amit Naruto annyira hiányolt.

-          Csakhogy felébredtél Dobe. – nézett rá gúnyosan.
Ez a megszólítás egészen a szőke szívéig hatolt. Megköszörülte a torkát és megpróbált válaszolni.

-          Öhmm....- Hangja halk volt. – Igen... kicsit kimerült voltam...
-          Azt észrevettem. Mit kerestél annál az erdőnél?
-          Fogalmam sincs, hogy kerültem oda. De kérhetek egy pohár vizet?
-          Hn. – A sötét hajú odalépett a szekrényhez, kinyitotta, kivett egy poharat és a csaphoz lépett, hogy megtöltse azt.
Ez alatt a szőke végignézett rajta. Magas srác, most már olyan 25 év körül van. Szálkás testalkatú, széles vállú keskeny csípőjű. Látszik, hogy az elmúlt években is sokat edzett. Fekete haja mely hosszabb lett, mint amire emlékszik, éles kontrasztot alkot hófehér bőrével. Halkan felsóhajtott. –Még jobban néz ki, mint amire emlékeztem. – Gondolta.

Sasuke felé fordult és odaadta neki a poharat, majd leült az asztalhoz és mutatta neki, hogy ő is foglaljon helyet. Ivott egy kortyot és leült a legközelebbi székre.

-          Mi történt veled Dobe?
Naruto csak nézett ki a fejéből és azon gondolkozott, hogy miért bünteti őt az Isten, hogy pont a feketének kellett megtalálnia.

-          Mindegy... Egyél. – tolt a szőke elé egy tál ételt. – Elég szarul nézel ki.
-          Köszönöm. – suttogta erőtlenül.
Az étkezés szokatlanul csöndben telt. A hollófekete hajú várta volna a megszokott szóáradatot a szőke felől, de ő csak ült csendben maga elé meredve. Fejében pedig megannyi emlék tört fel, amit oly kétségbeesetten próbált elfelejteni.

Kritikát szeretnék :) Érdemes folytatnom?