Lélekfoszlányok

Never ever #1

 Heves levegővételek közepette sétáltam végig a számomra ismeretlen városon. Fel a villamosra, le a villamosról. El a metróig, aztán fel a metróra, le a metróról. Egy átlagos esetben az elszoruló torkom és a görcsben álló gyomrom okát betudtam volna a tömegközlekedésnek, amit mindig is gyűlöltem. De most teljesen más volt a helyzet. Az ok ma Te voltál. 
A fejemben forgószélben táncoló falevelekként kergették egymást a gondolatok. Innen még visszafordulhatok. Felhívhatlak, hogy mégsem vagyok erre képes, Te meg fogod érteni, én pedig véget vethetek az engem gyötrő érzéseknek. Elmondhatom őszintén, hogy kiver a víz már csak a gondolattól is, hogy valóban látni fogsz engem, bár tudom, hogy Te próbálnál lenyugtatni. Aztán, gondolataim váltakozása közepette elkapott a szégyen. Valóban megfordult a fejemben, hogy megfutamodom? Hogy otthagylak egyedül a hónapok óta tervezgetett találkozón? Mégis miféle gyáva alak vagyok én? 
Akkor és ott már tudtam, hogy aznap nem csak én, de Te is csalódni fogsz bennem. Mert lehet, hogy fejlődtem ismeretségünk során - méghozzá nem is keveset -, de személyiségem alappillérjei ugyanazok maradtak, melyek előtted is voltak. Egész életemben egy rettegő, menekülő kisgyermek voltam, aki képtelen kezelni bizonyos helyzeteket. Mint például azt, amelyben addigra már nyakig benne voltam. 

Ugyanis a néhai szédülés és a rohanó szívverésem mellett észre sem vettem, hogy már a megbeszélt helyen állok. Pontban négykor, ahogy kérted. 
Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, ahogy újra teljes erővel rám tört a pánik. Mégis mit csinálok én itt? Újra csak bajba sodortam magam. Az összes efféle találkozásomnak rossz vége lett, miért pont ennek lenne jó kimenetele? 
Éreztem, ahogy a könnycsatornám előre el kívánja siratni ezt az egész napot, de még mielőtt az első csepp legördülhetett volna arcomon, megjelentél Te. Felém sétáltál teljes valódban, szemeid csak és kizárólag rajtam tartottad szapora lépéseid közben. Egy pillanatra sem fordultál el. Nem érdekelt, hogy majdnem nekimentél valakinek. Az sem, hogy elszakítottál egymástól egy egész baráti társaságot töretlen sétáddal. Ügyet sem vetettél a párra, akiket hajszál híján elgázoltál mind a százvalahány centiddel. Csak engem figyeltél, mert már akkor tudtad, hogy valami nincs rendben. Én nem voltam rendben. 

Addig nyeldekeltem a saját könnyeim kétségbeesetten, míg a szám teljesen kiszáradt, így már nem csak levegőt nem kaptam, de a nyelvem is a szájpadlásomhoz tapadt. Francba a pánikkal! 
- Hé! Szia! - szólítottál meg azonnal, amint odaértél hozzám. Hangod kedvesen, elnézően szállt tova a nyári napsütésben, miközben tekinteted végigsiklott az emberméretű szerencsétlenségen, amit én alkottam. Arcodon nem jelent meg semmiféle kifejezés, amiből következtethettem volna a gondolataidra, amitől még inkább kétségbe estem. Gyűlöltem magam mindenért, amit valaha mondtam vagy tettem, és azért, mert tudtam, hogy már most elrontottam mindent, pedig még meg sem szólaltam. 
Talán meg is akartál ölelni, de mindketten tudtuk, hogy abból semmi jó nem sülne ki, tekintve, hogy a múltamból adódóan viszolygok kissé az emberekkel való fizikai kontaktustól. Végtelenül hálás voltam, amiért nem is próbáltad erőltetni, eközben egy részem mégiscsak csalódott.  
- Szia! - pislogtam nagyokat a betont figyelve, hogy véletlen se kelljen a szemedbe néznem. Nem bírtam volna ki a szánalmat, amivel valószínűleg engem figyeltél. Mert szánalmasan festettem, tudom jól. Egyáltalán nem erre számítottál, igaz? Mondd csak ki nyugodtan. 
- Mi a helyzet? Hogy utaztál? - érdeklődtél, szándékosan hétköznapi témát keresve. Bár eléggé ramatyul éreztem magam saját viselkedésem miatt, kissé mégis megnyugtatott a tudat, hogy kettőnk közül legalább Te tudod kezelni a helyzetet. 
- Jól, azt hiszem. Köszi. - motyogtam beletörődő sóhajjal. Úgy éreztem, máris minden elveszett. Hiszen az első benyomás a legfontosabb, nem igaz? Belőlem pedig az volt a legelső, amit láttál, hogy majd' elsírom magam félelmemben. - És te hogy vagy? - próbáltam tovább vinni a beszélgetés fonalát, bár tudtam, mindketten unjuk az efféle felszínes társalgást. Legszívesebben bevezettelek volna elmém egyik eldugott, sötét zugába, és egy bögre tea mellett eszmecserére invitáltalak volna. Kár, hogy ezt nem tehettem meg. 
- Jól, köszi. - felelted hasonlóan udvarias formában, mint én. Attól tartottam, most teljesen elvágtam minden esélyemet arra, hogy legyen egy igazi barátom. Mert Te az lehettél volna, ha más nem is. Egy barát. Az is voltál, de csak ideiglenesen, mint kiderült. - Szóval, hová szeretnél menni? - kérdezted a semmiből, mire végre erőt vettem magamon és rád pillantottam. Szerencsére már nem engem vizslattál, hanem a környéket figyelted, talán egy új beszédtéma vagy egy neked tetsző hely reményében. Sikerült picit jobban szemügyre vennem téged. Sötét ruha, ahogy megszoktam. Kócos haj, amire számítottam. Szenvtelen arckifejezés, ami nem is ért meglepetésként. De a szemed! A szemed sokkal többet elárult, mint hinnéd. Ott ült benne az összes lemondásod, a csalódottságod, a keserűséged és egy szemernyi remény, amit felém tápláltál. De már késő volt. Bennem is csalódtál. 
- Nem tudom, nem igazán ismerem ezt a helyet. Van valami ötleted? - adtam át a választás lehetőségét, ezzel kimondva előtted az addigi leghosszabb, összefüggő mondandómat. A végére a hangom is megtalálta önmagát, így sokkal természetesebbnek hatott, mint azelőtt. Erre már felém kaptad a fejed, és szemöldököd minimálisan felhúztad. Szemedben apró villanás jelezte meglepettségedet. Talán még te sem hitted, hogy a nap folyamán magamra találok. 
- Mit szólnál hozzá, ha elindulnánk sétálni, aztán ha látnánk valamit, ami megtetszik, megnéznénk? - ajánlottad fel az egészen korrekt opciót, mire vállat vonva kezdtem keresni a megfelelő menetirányt.
- Oké. Ez nem hangzik rosszul. - adtam beleegyezésem, miközben körbenéztél Te is az utcán. - Merre induljunk? - kérdeztem tőled abban a reményben, hogy Te sokkal inkább kiismered magad errefelé, mint én.
- Itt jobbra. - mutattad ujjaddal az irányt, majd zsebre tett kézzel sétálni kezdtél a megadott utcán. Azonnal utánad indultam, felvéve szokásos, talán sietősnek tűnő sétatempóm. Követted lépteimet, érdeklődve pislogva felém, amit igyekeztem fel sem venni. Furának tűntem, mert a közvélemény szerint az is vagyok. Nem lepődtem meg azon, hogy már Te is annak tartasz.
- Hová sietsz? - engedtél meg végül egy aprócska kis mosolyt magadnak, mire kissé ijedten megtorpantam.

- Nem sietek. - hadartam válaszom, de arcod még mindig értetlen volt, ezért újra szólásra nyitottam a szám. - Ez a normál sétatempóm. - vontam meg vállaim újra, picit rosszul érezve magam.
- Ideges vagy, mi? - szélesedett ki minimálisan mosolyod, mire akaratlanul is lesütöttem a szemem. Tudhattam volna, hogy észreveszed, elvégre ismertél.

- Talán. - sóhajtottam, feladva a nyugalom színlelését. Nem mintha addig jól ment volna. Ajkam fintorba torzult, ahogy értékeltem magamban a helyzetet, mire apró horkantás jött irányodból.
- Nyugi már! Nem lesz semmi baj, te is tudod. - enyhült meg egészen mély hangod, aminek hallatán önkéntelenül is elhúzott szájjal néztem fel rád. Arcodon kedves kis görbület ült, szemeid pedig úgy csillogtak felém, mintha csak arról énekelnének, mennyire jól szórakozol rajtam. - Csak én vagyok. - tártad szét a karod, mintha ennek meg kellene nyugtatnia engem.
- Ettől sokkal jobban érzem magam. - vetettem oda szarkasztikusan. Erre végre elvigyorodtál, de azonnal rendezted is arckifejezésed. Mindketten tudtuk, hogy most előcsaltad a valódi énem.
- Akkor ezzel nem lesz több gond. - fojtottad el mosolyod. Bár tudtam volna, miért teszed ezt! Bárcsak mosolyogtál volna a jelenlétemben úgy igazán! - Most pedig elárulhatod, hová szeretnél menni. - fordultál felém teljes testeddel, nem törődve a minket kerülgető járó-kelőkkel.

- Tényleg nem ismerem ezt a várost. Sőt, elég nagy is nekem, szóval fogalmam sincs, mit lehet itt csinálni. - magyaráztam már elég bőven ahhoz képest, amit az első pillanatokban produkáltam. Láttam a szemeden, mennyire örülsz neki, hogy végre kezdek feloldódni, de ennek a pillanatnyi állapotnak más jelét nem is adtad - csak a tekinteted árulkodott.
- Nos, úgy tűnik, kénytelen leszek én választani. - néztél rám ördögien, mintha félnem kellene. El kellett mosolyodnom pajkos arckifejezéseden. Tudtam, milyen jó színész vagy, ezért egy cseppet sem ijedtem meg attól, ami rám várt. Elvégre a legelső perceknél már csak jobb lehet.

- Képes leszel megbirkózni ezzel az óriási felelősséggel? - ironizáltam elmosolyodva, továbbindulva előzőleg kijelölt irányunk felé.

- Ne is mondd! Így is elég nagy teher, ezzel most csak ráteszel egy lapáttal! - éreztél rá azonnal stílusomra, és tovább is vitted azt. A földet nézve fojtottam el apró nevetésem, de vigyorom az arcomra tapadt.

- Bocs, Főnök. Igazán nem akartam. - sandítottam feléd, hogy lássam, hogyan reagálsz a megszólításra. Szád sarka alig észrevehetően felfelé kezdett kúszni, de időt sem hagytál arra, hogy kiteljesedjen mosolyod, ugyanis visszavágásod fontosabb volt számodra ennél.

- Késő. Megtetted, Gyakornok. - folytattad kis játékunkat kissé megrovóan, befordulva egy utcára. Kérdés nélkül követtelek a plakátokkal teli, forgalmas járdán, ahová vezettél.

- Ki leszek rúgva, ugye? - húztam el a szám, mintha valóban bántana a helyzet. Fél szemöldöködet felvonva pillantottál felém oldalról, mintha a válaszon gondolkodnál.

- Még meglátjuk. Talán jóvá teheted valamivel a mai nap folyamán. - közölted velem felsőbbrendűen, ahogyan azt a szerep megkívánta.
- Rendben, Főnök. Ígérem, törni fogom magam, hogy kijavíthassam a hibáim. - túloztam el saját alakításom hangsúlyommal, mire arcodra mosoly ült. Aztán kis szünet után el is komorodtál, és fejedet felém fordítva mélyen a szemembe néztél.

- Mesélj, hogy vagy. Úgy igazán. - kértél. Arckifejezésedből azonnal tudhattam, mennyire komolyan gondolod a kérdést. Számítottam rá, hogy meg fogod kérdezni, csak az idejét illetően voltam bizonytalan. Persze Te mindig is jó voltál az időzítésben, így most sem hazudtoltad meg önmagad.

Apró, gondterhelt sóhaj szaladt ki a számon, ahogy újra a betont kezdtem kémlelni. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele. Vagy, hogy egyáltalán belekezdjek-e. Végül az őszinteség mellett döntöttem, és a szürke járdát figyelve csendesen mesélni kezdtem. Rád sem kellett néznem, hogy tudjam, minden egyes szavamat figyelmesen hallgatod. Végig éreztem. Időnként, amikor nagyobb levegővételre volt szükségem, Te félbeszakítottál, hogy hozzáfűzhesd véleményed a velem történtekhez. Mondanom sem kellett, mi és mennyire érintett rosszul, magadtól is tudtad. Ismertél már ennyire.

Aztán rád került a regélés sora. Mindenről tudni akartam, ami veled történt és nem történt. Mindenről, amit csak hajlandó voltál elmondani nekem. Te pedig, azon a napon már nem először, meglepetést okoztál. Méghozzá azzal, hogy teljesen őszintén, rejtegetés nélkül felfedted előttem a minden egy részét. Annak a mindennek egy részét, amit talán máskor, máshogy nem is tudtam volna kiszedni belőled. Ehhez pedig faggatóznom sem kellett. Az őszinteségemet a saját őszinteségeddel háláltad meg, ennél többre pedig nem is vágytam. Csak egy hús-vér emberre, aki gondolkozik, aki beszél, és aki őszinte.