The Solid - The Reign Chronicles II.

Chapter 2

  – Köszönöm, királyom! – szegem le jobban a fejem és ügyelek rá, hogy egyetlen rezdülésem se árulja el, hogy milyen hatással van rám.
  Ettől tartottam. Hogy a jövendőbeli apósom – és egyben most már a felettem álló uralkodó – nem egy kedves, megértő ember lesz. Ezt a jó emberismeretemnek köszönhetően, amit az unalomig fejlesztettek velem már a kisugárzásából meg tudtam állapítani.
  De hiszen miért is lenne az? Kedvességgel biztosan nem tudott volna egy ilyen viharos  történelmű ország élén maradni!
  Némán csúnyán leszidom magam a naivságomért, a nyugalom álarcát erőltetem magamra és megfogadom, hogy a múltam egyetlen kis darabkáját sem fogja megismerni. Sem ő, sem pedig Damien herceg, aki valószínűleg mindenről beszámol az apjának.
  – Lépj közelebb, gyermekem! – nyújtja ki felém a kezét a király, mire engedelmeskedek, de csak a hercegre vagyok hajlandó nézni, akinek a mosolya egyre szélesebbé válik.
  Legalább ő egy melegszívű fiúnak látszik. És végülis az ő felesége kell hogy legyek, nem az apjáé.
  Nagyjából három lépésnyire megállok tőlük és összeszedem minden bátorságomat, hogy a király szemébe tudjak nézni.
  Kihúzom magam – bár a tartásom eddig is kifogástalan volt – és büszkén felemelem az állam.
  Damien herceg – az apja néma utasítására, amit csak én veszek észre – közelebb lép hozzám és meghajol.
  – Köszöntöm itthon, hercegnő.
  Kellemes hangja azonnal melegséget csempész a szívembe és ismét azonnal mosolyogni támad kedvem.
  – Megtisztelne azzal, hogy engem választ vezetőjeként szerény kastélyunk felfedezéséhez? – kérdezi egy cseppet félszegen.
  – A szerény szót aligha lehet használni e csodálatos építményre –  nevetek udvariasan, de magamban megjegyzem, hogy a mi kastélyunk otthon, az igazi otthonomban, ránézésre legalább kétszer ekkora. – És számomra lenne a megtiszteltetés.
  A karját nyújtja, amit el is fogadok. A jobb kezemmel megemelem a szoknyám szegélyét a halványrózsaszín utazóköpenyem alatt és hagyom hogy a kastély bejárata felé vezessen.
  Ahogy egyre haladunk az épületben a figyelmemet inkább Damien hercegnek, mint a mondandójának szentelem. A kastély története egyáltalán nem érdekel, az alaprajzát pedig bőven lesz időm feltérképezni unalmas óráimban.
  A szolgálók fáklyákat gyújtanak a folyosókon, amiken haladunk, miközben Damien kellemes hangja kitölti minden gondolatomat még akkor is ha a mondandójából egy szót sem fogok fel.
  De hát a király egy ilyen feleséget szán a fiának, nem igaz? Egy szép tartású, üres fejű fruskát.
  Hát, ha ezt szeretné, látszólag megkaphatja, hiszen a szüleim egész életemben azon fáradoztak, hogy ilyennek neveljenek. Azt senkinek sem kell tudnia, hogy valójában mennyire jártak sikerrel.
  – És ez lesz a lakosztálya – áll meg egy sötét, mahagóniból készült ajtó előtt.
  Az ajtóra egy hatalmas rózsa van vésve, a családom, az uralkodóházam szimbóluma. A mellkasomban melegség árad szét.
  – Ez... csodálatos – sóhajtom elérzékenyülve.
  – De hát ez még csak az ajtó –  mosolyog a herceg. – A lakosztálya ennél ezerszer jobb!
  – Igen, sejtem – nevetek. – De ez a rózsa... a családom házának a szimbóluma. Ez igazán kedves Önöktől.
  – Josephine...
  Összerezzenek az első keresztnevem hallatán. Csak egy ember szólított ezen a nevemen.
  – Alicia, kérem! – javítom ki gyorsan. – Otthon is mindig így szólítottak és ezt a nevet jobban is preferálom. A Josephine számomra idegenül hangzik.
  – Ahogy kívánja – biccent, amiért rendkívül hálás vagyok. – Alicia, Ön az országainkat, a birodalmunkat összekötő kapocs. De nem akarom, hogy ezt a hatalmas felelősséget egyedül kelljen cipelnie. Hamarosan a feleségem lesz és szeretném ha mi olyan pár lennénk, akik mindent meg tudnak osztani egymással. És azon leszek, hogy az itteni életét a lehető legjobban megkönnyítsem és élvezetessé tegyem az Ön számára.
  – Ez... nahát, köszönöm – mondom sűrűn pislogva a könnyeimtől és lenyomom a kilincset.
  – A poggyászait már felhozták. Jó éjszakát, Alicia!
  – Jó éjszakát, Damien! – nézek utána, ahogy távolodik a folyosón, amíg el nem nyeli a sötétség.
  A lakosztályomba belépve nem is nézek körül, csak lerogyok a legközelebbi székre.
  "Szeretném ha mindent meg tudnánk osztani egymással."
  Ó, drága Damien, ez egy kedves gesztus, de hidd el az én titkaimon te nagyon nem akarsz osztozkodni.
  Ezt a kedves embert, aki egy ehhez hasonló családban is ilyen melegszívű és vidám tudott maradni meg kell védenem magamtól. Bármi áron.