The Solid - The Reign Chronicles II.

Chapter 5

  – Meséljen magáról, Alicia kedves! – szólít fel a királyné.
  Egy szalonban ülünk, a falakat halványrózsaszín tapéta borítja, amivel a sötét bútorok élénk kontrasztot alkotnak. Itt is minden mahagóniból készült. Beleértve az elefántcsont berakásokkal díszített asztalt is, amire szelíden mosolyogva leteszem a kezemben tartott teáscsészét és eleget teszek a kérésének:
  – Nem tudom, hogy Felséged mire kíváncsi és semmi esetre sem szeretném untatni. Amikor szabadidőm engedte, otthon hímeztem és nyelveket tanultam.
  – Azt látom. Kegyed már-már anyanyelvi szinten beszéli a nyelvünket. Talán jobban is, mint én magam.
  Az udvarhölgyei udvariasan kuncognak. Ismét szemügyre veszem a drága asztalt. Érdekes, úgy tudtam Aelodian népe az éhínség küszöbén áll, itt mégis minden a jólétről árulkodik...
  Elhessegetem a furcsa gondolatot, mert a királyné felvont szemöldökkel valamilyen választ vár.
  – Erről szó sincs – csóválom a fejem szerényen. – Közel sem tartok ott, mint egy olyan királyné, aki születésénél fogva ezen a csodálatos nyelven gondolkodik és álmodik.
  A királyné tekintetében mintha elismerést látnék megvillanni. – Remélem nem okoz majd gondot, hogy Öntől is elvárják majd, hogy a fiam feleségeként szintén e nyelven "gondolkodjon és álmodjon" ahogy fogalmazott.
  – Természetesen beletanulok majd – bólintok és felveszem a csészémet. – És mindent megteszek, hogy a herceg kedvére tegyek.
  – Magam is így gondoltam – biccent kimérten összeszűkült szemekkel.
  Hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó. Egyrészt az embernek nem tanácsos a jövendőbeli anyósával ujjat húzni, másrészt úgy érzem kibeszéltük a témát.
  Bár már lehetetlennek tűnik, még jobban kihúzom magam ültömben és veszek egy nagyobb levegőt, mire a fűzőm szorítani kezd.
  Helyes gondolom. Egy percre sem szabad hagynom, hogy lankadjon a figyelmem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy unatkozni kezdjek.
  – Térjünk át egy kicsit komolyabb és sürgetőbb témára... – int a királyné, mire az egyik udvarhölgye elveszi tőle a teáscsészéjét. – Alicia, kérem meséljen a családjáról...
  – Mit szeretne Felséged tudni? – kérdezek vissza óvatosan.
  Minden idegszálam felborzolódik a kérésben rejlő parancs és nyomás hatására. A kényes témáról, amire nyilván kíváncsi még otthon sem beszélünk.
  – Igaz a hír, hogy csak egy testvére van, aki nem örökölheti az édesapja után a trónt, mert... Miért is?
  Visszanyelem a könnyeimet. – Nem, erről szó szincs. Mármint igen, egyetlen testvérem van, Geoffrey, aki alig egy évvel ifjabb nálam, de ugyanolyan kifogástalan neveltetésben részesült, mint jómagam és biztosan állíthatom, hogy kiváló uralkodó válnék belőle. Mindössze arról van szó, hogy az országaink egyesítése mindkét félnek előnyös és Geoffrey trónigényének visszavonása a családom részéről egy gesztus volt, amivel azt kívánták bizonyítani, hogy milyen bizalommal vagyunk Damien herceg és az országa felé.
  – Hm, "a családom részéről"... "Azt kívánták"... Mintha Önnek, Alicia ebben nem sok szerepe lett volna...
  – Én egy ország kormányzásához gyakorlatban sajnos nem értek – sütöm le a szemem. – Természetesen mindent, amit lehetett elsajátítottam a mesterektől és könyvekből, de attól félek ezek sem pótolhatják a sokévnyi tapasztalatot, amivel az információim alapján Damien herceg már rendelkezik. Ez is nagyon jól mutatja, hogy miért lehetne ő tökéletes királyunk...
  – Igen, igen – legyint türelmetlenül a királyné. – De én arra vagyok kíváncsi, hogy Geoffrey miért nem tanult ugyanúgy a királyuktól, mint Damien a férjemtől...
  Csend. A kezemben megremeg a teáscsésze.
  – Attól tartok nem értem a kérdést...
  – Megbízható forrásból származó információim szerint Geoffrey herceg nem kapott trónörököshöz méltó neveltetést és sosem szánták Opheatopia uralkodójának.
  A kezemben tartott porcelán tűzforróvá válik, én mégis erősebben szorítom.
  Gondolkodj, Josie! parancsolok magamra. Támadj vissza, de ne nyíltan!
  Igyekszem lecsillapítani a bennem tomboló ősi erőket.
  És ekkor – ezer hála érte Titaniának – eszembe jut, amit az édesanyám mondott nekem indulásom előtt: ez a család gyűlöli az eljegyzéssel kapcsolatos kínos részleteket felemlegetni.
  – Édesapám bizalma Önök iránt megrendíthetetlen volt, mióta gyermekként eljegyeztek minket Damiennel...
  Elérem a kívánt hatást, a királyné összerezzen, a két legbizalmasabbnak tűnő udvarhölgye pedig sokat mondóan összenéz.
  – Mindketten teljes szívükből hittek ebben a szövetségben – folytatom, mintha mi sem történt volna. – Ezért én is így teszek.
  – Helyes – rendezi a vonásait a királyné. – Üdvözöllek a családunkban, lányom. Helios áldása legyen rajtad és a gyermekeiden!
  – Köszönöm – biccentek elegánsan, pontosan úgy, ahogy megtanultam.
  Ahogy egy birodalom örökösének jövendőbeli feleségétől ez elvárható.