Ma megkérdezték mikor sírtam utoljára. Azt feleltem tegnap, mikor egy szomorú filmet néztem. Aztán megkérdezték mikor sírtam úgy, hogy közben éreztem a szívem meghasad. Mikor sírtam úgy igazából...
Nem kellett sok idő, hogy eszembe jusson az utolsó időpont. Pontosan emlékszem mikor volt és miért sírtam. Vagyis inkább kiért.
Fent ültem a lelátón a szokásos helyünkön a legjobbarátommal. A sarokban. Emlékszem, hogy egy esős, novemberi este volt ez. Szomorúan bámultam magam elé, mikor a lány mellettem felsóhajtott. Tudtam, hogy valamit közölni akar velem. Szólásra nyitotta a száját, de végül szótlan maradt.
-Mondd el nyugodtan. Ennél szarabbul már nem lehetek.-tévedtem. A barátnőm azért ült mellettem, hogy egy kicsit vissza hozza az életkedvem. Pár nappal ezelőtt szakítottam a barátommal. Csalódott voltam, de akkor még nem fogtam fel, hogy mi történt közöttünk.
A lány előhúzta telefonját, majd a kezembe nyomta. Egy beszélgetést nyitott meg nekem. A barátommal való beszélgetését. Pontosabban a volt barátommal valót.
Szemeim végig pásztázták a sorokat.
A fiú minden egyes szava fájt. Mintha minden egyes kibaszott szavánál hátba szúrtak volna.
Légzésem szapora lett és a könnyeim elkezdtek patakokban folyni. Fejemet neki döntöttem a falnak és csak sírtam.
A mellettem ülő lány gyorsan az ölelésébe vont. Akkor jöttem rá, hogy most tényleg vége van. Örökre elhagyott engem. Szinte már hallottam, ahogy kimondta azokat a szavakat.
Nem szeretem...
Elmúlt...
Más...
Az emlék hatására bekönnyeztem és kirázott a hideg, ahogy az esős novemberre gondoltam. A légzésem szapora lett és úgy éreztem most rögtön le kell ülnöm.
Mikor utoljára sírtam éreztem csalódást, szomort és dühöt. Mára ezeket felváltotta a fájdalom és a hiány. Az érzések, amik végleg tönkre fognak tenni....
