Feszülten ültem a kocsiban, megőrülve gondolataimtól. Gyomrom remegett és éreztem, ahogy elszorul a torkom.
Féltem.
Rettegtem attól, hogy mi fog következni. Akárhányszor behunytam a szememet az ő üzenetét láttam magam előtt.
Ajkaimat szinte véresre harapdáltam, úgy kerestem a kiutat ebből a helyzetből. Végig gondoltam a tegnapi napot és már ezerszer megbántam, hogy elszóltam magamat.
Idegesen kémleltem ki az autó ablakán, ujjaimmal gyors tempót diktálva.
Tudtam, hogy újra egy hatalmas veszekedés fog bekövetkezni. Már vagy százszor eljátszottuk ezt és vége mindig ugyan az volt. Mindketten sértetten vonoltunk vissza. Nem voltunk hajlandóak igazat adni a másiknak. Nem voltunk hajlandóak beismerni, hogy hibáztunk. Ennek következménye volt, hogy én mérgesen törtem-zúztam a házban, míg ő dühét a piába fojtotta.
Minden veszekedésünk ugyanúgy végződött.
Haraggal és szomorúsággal.
Vettem egy mély levegőt. Csak egy dolgot tudtam biztosra.
Hogy ő fontosabb, mint egy hülye vita megnyerése.
