Nos a magány tényleg maga alágyűrt. Az érzés, hogy egyedül vagyok egyre csak felerősödött. Bele kell törődnöm, hogy én erre lettem teremtve. Soha nem fogom a ,,legjobb csaj'' jelzőt kiérdemelni, nem én leszek az, akit mindenki szeret, és valószínűleg bálkirálynővé sem fognak koronázni.
De ez addig nem érdekelt, amíg mellettem voltál. Megfogadtam, hogy most harcolni fogok érted bármi történjék is. Csak tudod elég nehéz fenn tartani egy kapcsolatot, ha mindig csak én vagyok az, aki kezdeményez. Aki tesz is valamit kettönkért. Megfogadtam, hogy nem foglak elengedni. Most mégis azt teszem...Végül minket is szétszakított a távolság. Annyi fájdalmat okoztál ebben a két hónapban, én mégis végig tűrtem. Csak tűrtem, és tűrtem, és csak dobáltam oda neked az esélyeket, amiket te persze mindig elhasználtál.
Belefáradtam, hogy egyedül harcoltam két ember szerelméért. Most tényleg befejezem. Emlékszel még amikor azon a rideg decemberi estén olyan könnyen elhitetted velem, hogy minden rendben lesz? Emlékszel, hogy milyen lazán le tudtad törölni a szemem alól a könnyeket, amiket te okoztál? Nos, most újabbakat köszönhetek neked. Mert az ígéreteid szart sem érnek. Nem bízunk egymásban, folyton féltékenyek vagyunk, és ha beszélgetünk, abból előbb-utobb úgyis veszekedés lesz.
Azt hiszem a köztünk lévő távolságnak hála, te már engem rég elfelejtettél. Kár, hogy nekem ez nem megy ilyen könnyen.
Be kell látnunk, hogy kettőnk között ez nem működik. Tuljdonképpen soha nem is működött. Úgy éreztem magam melletted, mint valami trófea. El kell fogadnom, hogy a mi útunknak itt vége, és egy elágazáshoz értünk. Én balra, te jobbra.
A különös az egészben az az, hogy míg én folyamatosan hátra-hátra tekintek, te egyenesen haladsz előre. Tudom, hogy már nem szeretsz, de abban sem vagyok biztos, hogy valaha szerettél-e.
