Itt a rémed, fuss el véle - Vadászok

3.

Reggel csatakosan, izzadságban úszva riadtam fel, szapora lélegzettel. Egyedül voltam a szobában. A felkelő nap fényárba taszította a szobát, mire hunyorognom kellett. Megdörzsöltem a szememet és az éjjeliszekrényemen pihenő órára néztem. Kora hajnal van. Többet aludtam, mint gondoltam, és csak halványan emlékeztem a rémálmokra. Kivéve egyet, amiben a bátyám is benne volt. Pontosabban az ő érkezésével ért véget. Vajon tényleg megtörtént?
Óvatosan kikászálódtam az ágyból, és a lehető legkevesebb zajt csapva kisétáltam a folyosóra. Csend volt.

- Hahóó. Van itthon valaki? - kérdeztem vékony hangon, miközben már a nyelésem is hatalmas zajnak tűnt a beállt némaságban.

Ekkor hirtelen edények csörömpölését hallottam. Ijedtemben hátratántorodtam, míg hátammal neki nem ütköztem a falnak. Nagy levegőt véve összeszedtem magam és elindultam a konyha felé.

Ne aggódj Lisa, nincsen baj.

Célomhoz közeledve megcsapta az orromat valamiféle furcsa bűz, mintha egy egész tábortüzet gyújtottak volna a konyhában. Elfintorodtam, és leküzdve félelmemet gyorsabb tempóra váltottam, hogy hamarabb megtudhassam ki vagy mi okozza mindezt.

Az ajtónál egy 'lesz, ami lesz' elhatározás után pillantottam be az étkezőbe, és amit láttam, attól elakadt a lélegzetem. Mark állt a tűzhelynél, szórakozottan kevergetve valami megbarnult ételt, amiből halványan elütött néhány sárga folt.

- Mark? - néztem rá értetlenül és közelebb sétáltam. - Mi a fenét művelsz?

Felém fordult és megeresztett egy halvány mosolyt. Közben végre levette a tűzről a hamvasztott akármit, és letette az asztalra. Én automatikusan elővettem egy alátétet, hogy a forró edény ne égethesse meg a terítőt, majd kérdően néztem testvéremre.

- Gondoltam sütök valamit- vont vállat, de látva értetlenkedésemet, ahogy a művére pillantottam elvigyorodott. - Tojás, kérsz?
Erre csak pislogni tudtam és megráztam a fejem. Fejemben nem állt össze a kép, hogy minek a tojásából készíthetett egy ilyen förtelmet, de arra a következtetésre gondoltam, hogy inkább nem is akarom tudni.

- Szóval...neked nem jutott Anyu szakács tehetségéből, mi?- kérdeztem, miután felocsúdtam a döbbenetből. Azt gondoltam, hogy mivel sosem jött oda, mikor anya tanított különböző ételek elkészítésére, nem lehet valami sok tapasztalata, de efféle borzalomra nem számítottam volna.

- Au. Összetöröd a szívem- nevetett fel röviden és képletesen a mellkasára tette a kezét. Erre csak megforgattam a szemem és elővettem egy villát. Kis ideig csak turkálgattam a serpenyőben, fontolgatva, hogy túlélem-e a megkóstolását, de végül úgy döntöttem, nincs mit veszíteni, ezért egy falatnyit a számba vettem. Nem kellett volna. Alig bírtam leerőltetni a torkomon, anélkül, hogy kiköpném a rágós falatot.

- Befejezhetted volna- jegyeztem meg, miután ittam rá néhány kortyot, remélve, hogy elveszi az ízét. Most Markon volt az értetlenkedés sora.

- Micsodát?

- A hamvasztását- mondtam, majd egy müzlit felvéve az asztalról kimenekültem a szobából. Nem akartam tudni, hogy Mark mit kezd a továbbiakban a művével, hogy megeszi-e egyáltalán. Nem hibáztathatom érte, ha igen. Egy kialvatlan ember nem tud úgy koncentrálni munkájára, vagy bármire, amit végez, hogy időben észrevegye, ha valami nem sikerült. Talán Mark is elkalandozott gondolatban, az is lehet, hogy jobban megviselte ez az egész, mint ahogy mutatja. Őszintén szólva, nem akarom tudni, ahogy azt hiszem senki sem. Mindenki ragaszkodik a normális élet emlékéhez, és a reményhez, hogy újra visszatér majd. Ehhez előbb helyre kéne állnia a világ rendjének, amiben kételkedem, hogy sikerülhet. Nincs fegyverünk az álmok ellen, ők pedig egyre csak erősödnek. Mire kitalálnánk egy módszert, megfékezni őket, addigra túl késő lesz. Lehet már most is az van. Ám az emberi természet nem olyan, hogy egyből feladja a reményt. Nem is szabad, különben nincs esélyünk. Várnunk kell, míg valaki megment minket. Egy hős, vagy bárki, aki felszabadítja egyre kevésbé ismert világunkat, ami tán már nem is annyira a miénk. Megtörnek minket, tehetetlenné tesznek, míg ki nem merülünk, testileg és lelkileg, és feladjuk a harcot. Csak azt nem tudom, hogy mi célból teszik ezt, és miért. Honnan jöttek ezek a szörnyek? Miért nincs senki, aki megmagyarázná, hogy mi folyik itt? Hol van a nagy megmentő, akiről ódákat írnak? Aki beleékelte magát a történelembe, más-más személyként vissza-visszatérve, de amikor szükségünk lenne rá, nincs sehol.