Itt a rémed, fuss el véle - Vadászok

4.

Amint beléptem a lakásba, becsaptam magam után az ajtót. Mellkasom gyors ütemben emelkedett és süllyedt. A levegő szúrva vágott utat ziháló tüdőmbe. Szívem kalapált, a vérem felpezsdült és a fülemben dübörgött tovább. Nagy levegőt vettem, mire erősen köhögni kezdtem. Lábaim fájtak, és elgyengülve csúsztam le, háttal az ajtónak támaszkodva. Az adrenalin lassan elszállt ereimből, és testem feladta a szolgálatot. Megfáradt és megerőltettem. Nem bírtam tovább.

A kezembe temettem arcomat, miközben sírásszerű hüppögést hallattam, de nem jött könny a szememből. Kétségbeesetten próbáltam eszméletemnél maradni, miközben fekete pöttyök tarkították látóteremet.

Ekkor meghallottam az ajtócsapódást, de nem bírtam koncentrálni. A fejem zúgott és furcsa nyomás nehezedett rá. Mintha egy apró kéz érintette volna meg a vállamat, de olyan finoman, akár egy lágy nyári szellő simogatása. Több ilyen bátortalan érintés, mindkét karomon és lábaimon, de úgy éreztem, egyre erősödnek.

Elvettem kezemet az arcom elől, de minden homályos volt. Egy pillanatig megszűnt minden érintés, majd néhány másodperc múlva újra visszajöttek. Mindössze apró, fekete árnyalakokat láttam, és néha egy-egy szürke csíkot felém közeledni.

Nyöszörögve próbáltam arrébb húzódni, de már nem volt erőm. Szemhéjam elnehezedett, mikor valami nehezebb helyezkedett a vállamra. Óvatosan megrázott, de szemem nem nyílt ki. Mintha valami összeragasztotta volna, legalábbis ólmos súly nehezedett rá.

A kis lények körmeinek neszét hallottam, ahogy csúszkálnak a padlón. Menekültek volna? Mitől? Talán nem is ők lesznek a végzetem, hanem valami nagyobb. Ami elég ijesztő ahhoz, hogy elzavarjon egy csapatnyi kis...akármit.

Dobogást hallottam, de egyre távolabbról. Erős rántást éreztem testemen, mintha valami a levegőbe repített volna, miközben a világ egyre távolodott tőlem. Halk sóhajjal szorul ki a levegő a tüdőmből, amíg a sötétség lágy leplét borították rám.

Lisa.... Hallasz engem? Lisa! Föl kell ébredned.

Zavart a hang, mi nem hagyta, hogy békére leljek. Olyan csönd volt, és nyugalom, mígnem ezer pengével szét nem szabdalta, hogy élével a fejembe mászhasson. Nem akartam hallani. Ki akartam zárni elmémből, hogy folytathassam utamat valami kényelmesebb felé.

Nyisd ki a szemed.

Nem. Nem akartam hallgatni rá. Csak meg akar ijeszteni, ahogy mindenki más. Rosszat akar tenni velem, amit már az egész világ próbál. Most sem hagy elmenni, pedig mennyivel jobb lenne nekem!

Nem hagyhatod, hogy eluralkodjon fölötted.

Nyugalom és békesség. Miért lenne gond? Végre megpihenhetek. Olyan rég aludtam egy jót!

Hát nem érted? Onnan sohasem térnél vissza!

Talán jobb is lenne. Elvégre a világ csak bánt. Az élet kegyetlen velem. Első voltam a listán, akiket el akart tenni láb alól. Különben miért támadtak volna meg a rémálmok, mikor a többieket még nem fenyegették? Csoda, hogy idáig túléltem. Ideje engedni neki. Talán most már jó lesz hozzám.

Ne ellenkezz velem! Kelj fel!

Azt kívántam, bár eltakarodna a fejemből. Egy olyan világban tart, ahol szenved a testem, és a lelkem is. Most sem hagy nyugodni, mikor végre lenne rá lehetőségem. Kevesebb szenvedéssel búcsúzhatnék el a világtól, még mielőtt minden jót kiöl belőlem.

Nagyra vagy hivatott, Lisa. Nem mehetsz el csak úgy. Nincs itt az idő.

Hagyj békén! Én ezt akarom. Végre valamit, ami nekem jó. Nem másoknak, akik oly rosszul bántak velem. Hiába segítettem nekik, csak eltaszítottak, rám tapostak és végleg elkergettek.