Itt a rémed, fuss el véle - Vadászok

7.

Jelenlegi szobánkba érve Markot vettem észre, amint az ágyán aludt, összeráncolt szemöldökkel, miközben egyik kezével görcsösen szorította párnáját. Nem tűnt túl nyugodtnak, de nem akartam felébreszteni sem. Egy kis pihenés is jobb, mint a semmi.

Ledobtam magam az ágyamra, és onnan néztem szemébe hulló gesztenyebarna haját, és kisimuló, majd újra lágy fintorba torzuló vonásait. El akartam mondani neki, mi történt odakint. Kezdetben legalábbis, de most már nem voltam biztos benne. Épp elég gondja van anélkül is, hogy az őrületemmel zaklatnám.

Tényleg, mi lesz, ha csak képzeltem az egészet? Lehet, kezd elmenni az eszem, és már olyan dolgokat, személyeket hallucinálok, akik nem is léteznek. Vajon a szüleim mit szólnának ehhez? A nagyi, aki annyi mindenen ment keresztül, mit kezdene ezzel, ha egyértelmű, hogy semmiféle sütemény nem tudná meggyógyítani? Talán diliházba küldenének a saját érdekemben? Vagy elfogadnák, hogy a rémálmok mellett mindenkinek joga van egy kicsit elveszteni a fejét?

Mi lesz, ha amit láttam, tényleg megtörtént, a két fiúval, az álomlénnyel és mindennel együtt? Még rosszabbul hangzik, mintha csak az agyam játszana velem. A világ óriáskereke kizökkent vágányából, és valami új felé haladt, miközben utasai már nem tudtak kiszállni belőle, csak életük árán. Nem is sejthették, mi lesz velük, túlélik-e egyáltalán a megállás pillanatát.

Nem tudom, hogy nem fájdul meg a fejed az ilyen gondolatoktól. Egészen kimerítő már hallgatni is őket.

Pislogtam párat, majd körbenéztem, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig ébren vagyok. Mostanság már sosem tudhatta biztosan az ember.

Elég idegesítő, hogy mindig figyelmen kívül hagysz, pedig régen olyan jóban voltunk!

Ez egy buta álom lehet. Talán megint egy rémség, csak most kicsit máshogy közelíti meg az elmém.

Butának azért nem mondanám, elvégre te teremtettél.

A fejemre szorítottam a kezem, és magamban rimánkodtam, hogy végre hallgasson el ez a hang. Fel kell ébrednem, de nem tudom, hogyan. Honnan tudhatnám meg, álmodom-e egyáltalán?

A kezem lúdbőrözött, a szívem pedig egyre hevesebben vert. Markra néztem, mintegy megváltást remélve, de ő még mindig az álom fogságában rekedt. Lelkem mélyén önző módon azt reméltem, bár felébredne, és mint annyiszor, most is kihúzna gondolataim mélységes és sötét gödréből, ám ő nem mozdult.

- Kérlek- sírtam fel megtört hangon, és szemem sarkából látni véltem, ahogy felém nyúlnak az árnyak, de amikor odanéztem, nem volt ott semmi. Mindössze az ajtó derengett előttem a napsugarak halvány fényében, és minden olyan békésnek tűnt.

Kaparászást hallottam, mintha valaki hosszú körmét a falon húzva sétálna körbe a szobában, amitől mintha csontjaim fokozatosan fagytak volna meg, és reszketésemtől a fogaim össze-összecsattantak.

Ne tégy ellenségeddé, én Lisám. Árthatok is neked, ha szeretnék, de jobban örülnék, ha együttműködnénk.

Az enyhén rekedtes, mégis dallamos hang, mintha minden irányból szólt volna. Próbáltam olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehetséges. Fejemet térdemre hajtottam, kezemmel szorosan átöleltem a lábszáramat. Csak legyen már vége!

Ám ekkor mozgolódást hallottam, mire felkaptam a fejem. Úgy tűnt, mintha a fények élesebbek, a színek pedig élénkebbek lettek volna, mint azelőtt. Mark az ágyán ült, szaporán emelkedő és süllyedő mellkassal, enyhén kikerekedett szemmel, homlokáról egy izzadtságcsepp indult meg lefelé.