Itt a rémed, fuss el véle - Vadászok

6.

Órákig tengődtem az ágyban, míg Mark mellettem nyugodtan olvasott, vagy a telefonját nyomkodta. Néha nagyokat ásított, vagy mormolt valamit a közösségi oldalak megőrüléséről, hiszen a rémálmok megjelenése óta szinte csak a túlbuzgó, világvégét hirdető, enyhén fanatikus emberek töltöttek fel cikkeket, képeket vagy éppen írtak az összefüggésekről, amik azt bizonyítják, mind meg fogunk halni. Biztató.

A bátyám is hamar letette a telefont, érthető indokkal, alvás hiányában túl fárasztónak bizonyult már a világító képernyő nézegetése is. Sóhajtott egyet és rám nézett.

- Szia hugi- ajka enyhe mosolyra húzódott, de nem tudtam nem észrevenni, szemei milyen tompa fénnyel csillogtak.

Egykor mindenki annyira élettel teli volt, a világ rendje még nem borult fel, és annyira természetesnek vettünk mindent!

Iskolába jártunk, sőt, néha még panaszkodtunk is a sok házi feladat, vagy éppen néhány nehéz dolgozat miatt, pedig ott voltak nekünk a barátaink, akiket talán nem is szerettünk annyira, mint megérdemelték volna.

Belefásultunk a hétköznapokba, miközben mindig vártunk valamire: a hétvégére, a nyárra, szülinapra, bulira, egy film, zene vagy könyv megjelenésére, de sosem éltünk a jelenben.

Még mindig a jövőben élünk, várva a megmentőre, hogy mindent helyre tegyen, ezalatt visszavágyunk a múltba, amikor még barátságok kezdődtek, vagy éppen szakadtak szét, az emberek összevesztek majd kibékültek, unatkoztunk és örültünk, röviden mindenünk megvolt, amire vágytunk, de sosem éreztük elégnek.

Most pedig a szobánkba gubózódunk, próbálunk mentális falakat építeni, amik kizárják a külvilágot, de minél jobban próbálkozunk, annál jobban betörnek a rémálmok, újra és újra a földre hajítanak, úgy, hogy nappal sem tudjuk összekaparni széttört lelkünket a padlóról, és nem vagyunk benne biztosak, képesek leszünk-e még újra élni, és szeretni.

Arra eszméltem fel, hogy a bátyám még mindig néz engem, a köszönésére pedig azóta sem reagáltam. Normál esetben talán tett volna egy csípős megjegyzést, vagy éppen játékosan piszkálódott volna, vajon ki lehet a szerencsés, akiről a hugicája álmodozik, de most talán nem is merne rákérdezni. Senki sem akarja tudni, min megy keresztül a másik, mert fél, hogy azzal csak ő is mélyebbre kerülne problémái gödrében.

- Szia Mark. Rég láttalak- tettem hozzá szarkasztikusan, csak hogy ne kelljen állnom aggódó tekintetét.

Elmosolyodott, és mintha a tekintetébe is visszatért volna egy kis csillogás, de továbbra is az arcomat fürkészte.

- Csodás napunk van, nemde?

Rendkívül értetlen fejet vághattam, legalábbis az alapján, hogy Mark elnevette magát és visszahanyatlott ágyára, majd szórakozottan kezdte lapozgatni maga előtt az újságot, de tudtam, hogy a szeme sarkából engem figyel.

Próbáltam csúnyán nézni rá, de nem sikerülhetett valami jól, mert bátyám arcán csak elmélyültek a mosolyráncok. Végül kinyújtottam rá a nyelvem, majd arccal az ágyamra huppantam és átöleltem a párnám.

Halk kuncogást hallottam, mire a kezemet Mark felé nyújtottam, és a mutató ujjamat feltartva figyelmeztettem.

- Meg se szólalj! – a hangom kicsit játékosabb volt, mint terveztem, de hasznosnak bizonyult, mert ismét hallottam a lap sercegését, bár szinte láttam magam előtt a bátyám nagyfiús mosolyát.

Ám a hangulat szép lassan rideggé vált, amint az álmok világa újra elmémbe kúszott, ami elől még ébren sem menekülhettem.

Éreztem a hideg kezek tapintását, amíg a hátamat lágy szellő módjára érintik, mégis fájdalmat okoznak vele, mintha a érintésüktől kiindulva megfagyott volna a bőröm, és ez egyre csak terjedne, bármit is teszek.