"Minden egy szóval kezdődött, mely után nem volt megállás. Egyre több és több időt akartam mellette tölteni. Ha nem volt a közelmben, lelkem üresnek éreztem, szívemet pedig egy furcsa fájdalom kerítette hatalmába... Csak légy mellettem... Ennyit kér...
Fáradtnak érzem magam. Az egész napos alvás sem segített ezen, szinte még álmosabb vagyok, mint voltam. Nem szeretek beteg lenni. Ugyan suliba nem kell mennem, de hiányoznak a többiek meg az edzések. Egyenesen sóvárgok azért, hogy tenyerem sajogjon egy lecsapás után. Bár Kageyama nálunk van, még sem hajlandó feladni, azt mondja, pihennem kell. Gúnyosan még azt is hozzátette, hogyha továbbra is ennyit alszom, talán növök pár centit. Annyit szekál ezzel, hogy álmomban akkora voltam, hogy átláttam a feje felett. Fura belegondolni is. Jó ez a magasságom. Nem tudom elképzelni magam 180 centisnek. Gondolataim kiülhettek az arcomra, mert Kageyama hozzámvágja a vizes rongyot. -Ne vigyorogj, hanem húzzál aludni! -De már aludtam! - nyafogom, de ahogy rámnéz azzal az ijesztő tekintetével, gyorsan a párna alá bújok. Fene egye meg azt a para nézését! Pedig milyen szép idő van kint... Ha a hideget nem vesszük, a hó megint rákezdett és ez gyönyörű fehér szőnyeggé varázsolta a tájat. Építhetnénk hóembert. Vagy hóangyalt a földön fekve. Esetleg hócsata? Egyszer Kageyama megpróbálta feladni a hógolyót. De most nem mehetek ki. Itt kell maradnom a meleg szobában és tűrnöm kell, hogy ez az ijesztő alak mellettem legyen. Menekülhetnékem van. Hiába jött anya haza, Kageyama nem ment el. Anya addig nyaggatta, míg meg nem ígértette vele, hogy legalább a kaját megvárja, mielőtt indulna. -Sho-chan! Kész a kaja! - hallom is meg anya hangját. - A barátodat is hívd ide! Legalább kimozdulhatok a szobámból. Furcsa ezt kimondani. Kipattanok az ágyból és szinte futva rohanok az ajtóhoz, de ez az áfonya fejű is azonnal mozdul. Ebből megint verseny lesz? Állok elébe! Nem győzhet le! Elcsúsztatjuk az ajtót és sprintbe tesszük meg a szobám és a konyha közti távolságot. Csak sajnos nem tudunk lefékezni, így becsúszunk az asztal alá a felmosott padlón. -Milyen kis elevenek vagytok! - nevet anya józízűen, miközben kikecmergünk, hogy le tudjunk ülni. - Remélem étvágyatok is van. Tényleg is, kezet mostatok? Összenézünk Kageyamaval és ki se kell mondanunk, mire gondolunk. Tudjuk mi azt jól, ebben a helyzetben mire gondol a másik. Futás! Egy forduló, két forduló. Megint egyszerre esünk be. De én fogtam meg előbb a szappant! Győzelem! Anya már ki is szedi az ételt, mire mi habosan, de tiszta kézzel visszaérünk. Azonnal felcsillan a szemünk a sok finomság láttán és jóétvágyat kívánva neki is esünk. Hát igen, anya főztjőnél nincs jobb! Úgy tömöm a fejem, mintha évekkel ezelőtt ettem volna utoljára kiadós vacsorát. Egy falatot sem hagyok a tányéron. Egyből vissza is tér minden energiám. Lopva Kageyamara pillantok, miközben elkezdek meghámozni egy narancsot. Olyan, mint egy hörcsög. Vagy egy mókus. De ugye nem raktározza el pofazacskóban az ételt? Észrevehette, hogy nézem, mert felém fordul. Gyors elkapom a tekintetem, de meghallom, hogy motsog valamit az orra alatt. -Kannibalizmus? Lenézek a számhoz emelt narancsra és elpirulok. Nem vagyok narancs! Megköszönjük anya főztjét, Kageyama pedig elköszön. Kikísérem, de már az ajtóban megcsap a kinti hideg. Ő pedig még sálat se hozott. Megkérem, hogy várjon meg, míg gyors elszaladok a szekrényemhez. Előhalászom a jó meleg anyagot, majd szó nélkül a kezébe nyomom. -Nem örülnék neki, ha megfázna a feladóm - küldök felé egy hatalmas mosolyt, de még az érzelemmentes arca is megijeszt. Nem szól semmit, csak némán bámulja a sálat. Van valami baja vele? A színe? Az anyaga? Bármi? Én csak kedves próbáltam lenni. -Kösz. Tessék? Jól hallottam? Megköszönte? Elképesztő! Nem tudtam, hogy az áfonyák képesek erre! -Ne nézz így, idióta! - mondja, de azért a nyaka köré tekeri a sálat. -Siess és gyógyulj meg. Ha elhanyagolod az edzést, ugyna olyan béna leszel, mint az elején. Ez szíven üt, de egyszerre mégis boldoggá tesz. Ez egy rejtett dicséret volt, hogy most már jobb vagyok? -Rendben. Kageyama hazament, nekem már csak egy feladatom van. Meg kéne csinálni az angol házit. Kötve hiszem, hogy a tanár elfelejti azt a büntetést, csak mert beteg vagyok. Előkotrom a táskám legaljáról a füzetem. Kirakok még az asztalomra egy ceruzát meg egy radírt és neki is látok. De hogyan kezdjem el? Az anyanyelvemen se tudom igazán, mit írhatnék. "Hi, my name is brother. I love snow. My favorite colour is Kageyama.,, Jó lesz ez. Azt nem mondhatja, hogy nem csináltam semmit. Hátradőlök és nagyot sóhajtok, amit egyből meg is bánok, mert abban a pillanatban tüsszögnöm kell egy házmegborítósat, amitől én esek hátra. Meddig fog tartani ez a takony kor? Edzésekre akarok járni... Leütés... Elnyom az álom.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Jesszum, ezt a részt is de nehezen szültem meg! Mondjuk ez semmi, ahhoz a hat hónapos kihagyásomhoz képest. Elnézést mindenkitől... Még mindig nem igazán halad a sztori semerre, de a fejemben már megvannak a kész tervek, így nem csak vakon írom, ami eszembe jut. (kivétel ez a rész, ez még olyan volt) Igyekszem minél több részt hozni és ügyelni az élvezhetőségre.
És a végére itt egy gagyi rajz tőlem. XD Nem a legjobb, de még amúgy is csak egy prototípus.
