Nincs szükség szavakra

Egy

A sötétkék Toyota falta az autópálya sötétszürke csíkját. Amerre a szem ellátott csak a puszta tekintett vissza. Szörnyen kívántam egy cigit, majd' szétvetett az ideg és a cigi hiánya csak rontott a helyzeten. Már vagy 4 órája nem gyújtottam rá, ami egy magamfajta láncdohányosnak a poklot jelentette. Egy teli doboz lapult a zsebemben, a dohány illata szinte csiklandozta az orromat. Reflexből nyúltam érte, hogy a mellettem ülő pappal mit sem törődve rágyújtsak. Élvezettel tüdőztem le a füstöt és éreztem ahogy a nikotin szétáramlik a testemben, lenyugtatva az idegeimet. Sokáig bent tartottam az első slukkot, ki akartam élvezni minden részecskéjét. A mellettem lévő ablak halk surrogással lecsúszott, így beáramlott a tenger felől jövő menetszél. 

- Az ablakon fújd ki - utasított a volán mögül a pap, én pedig szemforgatva kissé kihajoltam, majd gyorsan felhúztam az ablakot, hogy egy részecskényi füst se juthasson be. - Azt hittem megbeszéltük, hogy nem cigarettázhatsz az autóban, Sebastian - nézett rám összehúzott szemöldökkel. Maga volt a helytelenítés mintaszobra. 

- Muszáj volt - feleltem félvállról és inkább elfordultam. Ez azonban nem akadályozta meg Thomas atyát, hogy folytassa a szentbeszédet. 

- Meg kell tanulnod betartani a szabályokat, Sebastian. Tudom, hogy nem vagy ehhez hozzászokva, de ha ezt folytatod, soha nem illeszkedsz be a társadalomba és...

- És végül a börtönben kötök ki, majd egyszer szépen leszúrnak és semmi nyomot nem hagyok magam után, blablabla - vágtam türelmetlenül a szavába. - Már ezerszer hallottam ezt a hegyibeszédet, Thomas atya. Mondjon valami újat is. 

- Tudod, Sebastian, néha úgy érzem, direkt dacolsz velem - sóhajtott fel gondterhelten. Szemöldökei között mély árok húzódott, ebből tudtam, hogy a türelme a végét járja. - Pedig én mindent érted teszek, hogy jól legyél és ne halj meg valami esztelen bandaháborúban. 

- Gondolja, hogy bármi is jobb lesz, ha elhurcol egy másik államba, valami istenhátamögötti városba, ahol nem ismerek senkit? - kérdeztem tőle hitetlenkedve. - Eddig azt hittem van egy kis sütnivalója, de már kezdem azt hinni, hogy maga is teljesen hülye. 

- Vigyázz a szádra, Sebastian! - figyelmeztetett szemét le sem véve az útról. A hangja vészjóslóan csengett. Jó kis veszekedés volt kitörőben kettőnk között. - Úgy gondolom, hogy jót fog tenni neked a környezetváltozás, de mindenképpen egy sokkal biztonságosabb helyre kerülsz, ahol kisebb az esélye, hogy valaki fejbe lő a nagy szájad miatt. A bátyám gimnáziuma egy színvonalas hely, nem tűrik meg a kihágasokat, Sebastian. - Ennél a mondatánál egyszerűen kikapcsolt az agyam, nem figyeltem rá többé, mert már ezerszer hallottam ezt a monológot. 

Thomas atyával körülbelül egy éve találkoztam a fogdában, amikor bevittek az utcáról, mert azt hitték, hogy majd találnak nálam drogot, füvet vagy bármi illegálisat. Pechjük volt, mert azelőtt félórával adtam el egy nagyobb csomag harmadosztályú marihuánát és pár pirulát. Bizonyíték hiányában így elengedtek, de mivel akkor még kiskorú voltam, az árvaházat értesítették, akik meg rásózták ezt a nemes feladatot a papra. 

Azóta majdnem mindennap meglátogatott és folyton próbált jobb belátásra bírni, de eszem ágában sem volt megváltozni. Számomra így pont jó volt, az árvaházban minden kissrác a példaképének tartott, a kislányok pedig a megmentőjüknek. Minden nap, amikor az egész napos csavargás után visszamentem, ők már vártak, hogy meséljek nekik. Imádtam őket, ők jelentették számomra a családot, annak ellenére, hogy egyikőjükkel sem alakítottam ki túl szoros kapcsolatot. Amióta az eszemet tudom, az árvaház volt az otthonom, a saját családomról csak halvány emlékeim vannak. Négyen alkottuk a családot, az anyám, az apám, a bátyám, Mario és én. Az apám folyton vert minket, az anyám pedig drogozott, hogy elviselje a fájdalmat és bírja az egész napos munkát. Aztán egy napon, amikor körülbelül 5 éves lehettem, az apám részegen jött haza, és önkívületi állapotban dühöngött. Anyánk engem és a bátyámat beterelt a szobába, hogy megóvjon minket. Bent lapultunk, egymáshoz bújva hallgattuk a beszűrődő ordibálást. Anyánk sikoltozott és sírt, mi pedig fülünkre tapasztott tenyerekkel és összeszorított szemekkel vártuk, hogy vége legyen. A zajok egyszerűen nem szűntek, nem bírtam tovább hallgatni, így kirohantam és nekirontottam apámnak, aki a torkomnál fogva a falhoz vágott. Azonnal elájultam, a kórházban keltem fel, ahol alig emlékeztem valamire, a saját bátyámat sem ismertem fel. Az orvos szerint az ütés és a trauma miatt felejtettem el mindent. Amikor felépültem, egyenesen az árvaházba vittek Marioval együtt. Ekkor kezdődött csak igazán a pokol. Dührohamaim voltak, kezelhetetlenné váltam. Keveset aludtam, mert rémálmok gyötörtek, ami csak rontott a hangulatomon, még összeférhetetlenebb lettem. A helyzeten az sem segített, hogy Mariot hamarosan örökbefogadták, én pedig egyedül maradtam egy helyen ahol senki nem szeretett vagy törődött igazán velem. Évről évre egyre problémásabb lettem, míg végül a nevelők teljesen feladták, hogy a megzabolázásommal kínlódjanak. Úgy 14 voltam, amikor bekerültem egy bandába és ezzel együtt az illegális drogkereskedésbe, a bandaharcokba és a függőségbe. Loptam, füveztem, ittam, csak hogy néhányat említsek. Megjártam a poklok poklát, semmitől sem féltem, nem volt miért félnem, nem veszíthettem semmit. Ha meghaltam volna se érdekelt volna senkit. Azonban túl sokszor köptem a város másik bandájának levesébe, megjegyeztek maguknak és gyakorlatilag üldözni kezdtek. Nagyon óvatosnak kellett lennem az utcán, sosem tudhattam, hogy ki fog éppen leszúrni vagy golyót röpíteni a fejembe. Nemrégen elkaptak és szörnyen összevertek. Nem sikerült eltusolnom, a papnak feltűnt, hogy gyanúsan óvatosan veszem a levegőt. Mindent el kellett neki mondanom, ekkor állt elő az ötlettel, hogy költözzek Virginia egyik kisvárosába és tanuljak a bátyja gimijében. Nem ellenkeztem sokat. Habár nem fűlött a fogam a dologhoz, jobban hangzott mint újabb három törött borda. 

És most, itt ültem a nagydarab, szőke Thomas atya autójában, úton egy teljesen ismeretlen végállomás felé, amit zsigerből gyűlöltem. Bele se akartam gondolni, hogy mennyire lehet idegesítő a bátyja.

Kipillantottam a szélvédőn, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel se tűnt, hogy végre lakott területhez érkeztünk. Egy kisebb város utcáin kanyarogtunk, az utat dús lombú fák szegélyezték és tűzött a nap. Na nem annyira, mint Floridában, de azért eléggé melegen simogattak a napsugarak. Az utcán járkaló emberek lenge ruhákban sétálgattak, ügyet sem vetve az atya sötétkék terepjárójára, ami igencsak kitűnt a többi autó közül. Befordultunk egy utcába, aminek a közepén már messziről látszott egy nagy, parkosított kertű épület. Jól gondoltam, ez volt a gimi, mert Thomas atya bekanyarodott a parkolójába. Miután sikerült helyet találnunk, nagyot sóhajtva dőlt hátra az ülésén. 

- Megérkeztünk - pillantott jókedvűen rám, a rosszkedve elpárolgptt. Egy gyilkos pillantást lövelltem felé, csak hogy tudja, nekem ehhez egy csepp kedvem sincs. Vagy fel sem tűnt neki, vagy ügyet sem vetett rá, energikusan pattant ki az autóból. Kelletlenül követtem a példáját.

Javítva: 2019.02.03.