Nincs szükség szavakra

Tizenhárom

Másnap délután a kanapén fekve igyekeztem megemészteni az óriási mennyiségű kaját, amit a hálaadási ebéd alkalmával tömtem magamba. Rita mesésen főzött, nekem pedig nem igen adatott meg sokszor, hogy hálaadáskor fejedelmi ételekkel tömjem magamat, így nem tudtam megállni, hogy ne kóstoljak meg mindent az asztalon, és ezt most a hasam bánta. Annyira tele voltam, hogy alig bírtam levegőt venni, ráadásul a kaja kóma szörnyen elálmosított. Mindenki szétszéledt ebéd után, Mr. Woods és Thomas atya a dolgaikat intézték, Rita a pusztítás nyomait próbálta eltüntetni a konyhában és az ebédlőben, Isabelle pedig a szobájába zárkózott, ezért én egyedül maradtam a tévével, de semmi érdekeset nem találtam, hiába kapcsoltam végig az összes csatornát.

Az unalom és a kaja kóma majd' leragadtak a szemeim. Egy ideig küzdöttem az álmosság ellen, mert nem akartam nyugdíjas módjára szunyókálni ebéd után, de hamar kiderült, hogy az inger erősebb mint én. Az oldalamra fordultam és lehunytam a szemeim. Félálomban úgy éreztem, hogy valaki a zsebemben turkál, de nem törődtem vele, ott ugyan turkálhat bárki, teljesen üres mind a kettő. Aztán mintha egy vékony takarót terítettek volna rám, azonban akkor már túl mélyen aludtam ahhoz, hogy eldöntsem valóban történik-e valami vagy csak álmodom.

Úgy két órával később ébredtem fel és valóban betakartak amíg aludtam. A zsebeim is áttapogattam, a bal zsebemben egy kis cetlit találtam. "Fél tíz után gyere át beszélgetni. Kétszer kopogj."

A betűk jól olvashatóak voltak, igazi lányos gyöngybetűk, azonnal tudtam, hogy Isabelle írta. Azt hittem, hogy teljesen elfeledkezett a beígért beszélgetésünkről. A faliórára pillantottam, alig két óra maradt a vacsoráig, én viszont egyáltalán nem voltam éhes, főleg most nem. Csak arra tudtam gondolni, hogy miről beszélgethetnék egy olyan lánnyal, aki teljesen más mint én.

Mielőtt a szobámba mentem volna, beszóltam Rita-nak, hogy mentsen ki ma vacsoránál. Odafent rágyújtottam egy cigire, majd átböngésztem a ruháimat. Öt perc keresés után feladtam, hogy valami különlegeset találjak. Nem volt sok ruhám és azok is mind majdnem ugyanolyanok voltak: szakadt fekete farmerek, néhány kényelmes melegítőnadrág és kifakult sötét pólók. Kivettem egy tiszta melegítőt meg egy fekete pólót, és elvonultam a kis fürdőszobába lezuhanyozni. Kivételesen nem spóroltam a dezodorral sem. A tükörbe néztem és nevetnem kellett magamon. Ezer éve nem izgultam ennyire és most sem tudtam, hogy miért örülök ennyire egy beszélgetésnek valakivel, aki nem is beszél. Valahol mélyen éreztem, hogy minden lépés amit teszünk nagyon fontos mérföldkő a köztünk lévő kapcsolatban.

- Nevetséges vagy - suttogtam a tükörképemnek, de a mosoly így sem tűnt el a szájam sarkából.

Mivel tömérdek időm volt, a hátsó ajtón át kilopóztam az udvarra levegőzni és kiszellőztetni a fejemet. November vége felé járt az idő, én pedig egy szál pólóban feszítettem odakint, úgyhogy hamar dideregni kezdtem. Sétálás közben közelebb kerültem a bejárati ajtóhoz, így azon keresztül akartam visszajutni a házba. Az egyik ablak alatt azonban megtorpantam, mert beszélgetés hangja ütötte meg a fülemet a terasz irányából. Kicsit közelebb araszoltam, aztán elbújtam a sövény és a fal közé, ilyen módon minden szavukat jól hallhattam, anélkül, hogy ők megláttak volna engem. Az egyetlen hátulütője a helynek, hogy én sem láthattam őket.

- Az üzletünknek semmi köze a fiúhoz - hallottam Mr. Woods ideges hangját.

- Pontosan, Woods. Szóval azt csinálok vele amit akarok, neked nincs közöd hozzá - felelte fenyegetően a másik hang.

Szörnyen ismerősnek a fickó hangja, de sehogy sem tudtam rájönni hol hallhattam.

- Nem ajánlom, hogy bármit is csinálj vele. Nagy bajba kerülnél... és a bandád is - Mr. Woods fenyegető hanghordozása a frissen fent késre emlékeztetett, minden szava belevágott a másik férfiba, aki hamar meghunyászkodott. - Most menj és lehetőleg itt ne nagyon keress! - Azzal Mr. Woods becsapta maga mögött az ajtót, az idegen pedig káromkodva elhajtott.

Egészen átfagytam azalatt a néhány perc alatt, a végtagjaim alig engedelmeskedtek. Átdörzsöltem lemerevedett tagjaimat, hogy ne essek el miközben visszalopakodom a házba. Balszerencsémre mindenki a nappaliban ült, így állhattam elő valami béna sztorival.

- Sebastian! - csapta össze a tenyereit boldogan Thomas atya. - Jól vagy? Miért nem csatlakoztál hozzánk vacsoránál?
- Ööö... Egy kicsit megfájdult a gyomrom, mert annyit ettem ebédnél, ezért a vacsorát sem kívántam - hazudtam a legidegesebb mosollyal, de úgy tűnt az atya bevette. Az Isten áldja meg a határtalan jóhiszeműségéért.

- És miért voltál kint? - Ennél a kérdésnél legszívesebben leütöttem volna egy péklapáttal.

- Ó, én csak... öö... szívtam egy kis friss levegőt - igyekeztem a lehető legmeggyőzőbb lenni, mégis úgy éreztem, rám van írva, hogy odakint hallgatóztam. Főleg, hogy Mr. Woods úgy bámult rám mintha a vesémbe akart volna látni. Biztos voltam benne, hogy gyanakszik rám. - Tudja, eléggé hányingerem volt és a fejem is fáj. Reméltem, hogy segít rajta a friss levegő, de nem igazán lett jobb a helyzet, még mindig nem túl jó a gyomrom – tettem a kezemet a hasamra, hogy ezzel is alátámasszam a nem létező fájdalmamat.

- Rita adott volna neked gyógyszert - szólalt meg Mr. Woods is. - Javaslom, hogy legközelebb hozzá fordulj, ahelyett hogy novemberben kimész pólóban levegőzni, ezzel kockáztatva egy megfázást. Ez sajnos nem Florida - jegyezte meg egy gúnyos mosoly kíséretében. Őt is szívesen leütöttem volna azzal a péklapáttal, de nyomatéknak kapott volna vele még párat. Napról napra egyre jobban irritált a viselkedése velem szemben, főleg a hülye gúnyolódása. Az előbb kihallgatott beszélgetéséről nem is beszélve, a megérzésem azt súgta, hogy valami mocskos ügyben van benne, akármennyire is jól titkolja a családja előtt. Talán ez a kis beszélgetésfoszlány még a hasznomra válhat. A megfelelő időben kijátszva a kártyámat én kerülhetek előnybe.

- Köszönöm a tanácsot, uram - préseltem ki magamból egy kedves mosolyt Mr. Woods felé. - Ha nem bánják, most inkább lefeküdnék, hátha az segít.

- Menj csak, Sebastian. Jó éjt! - köszönt el Thomas atya, az arcán azonban láttam, hogy erről még beszélni fogunk. Az arca kétkedésről árulkodott, ezek szerint mégse vette be a sztorimat, pedig eredetileg tényleg levegőzni indultam.

- Jó éjszakát! - köszöntem el én is, majd bezárkóztam a szobámba és vártam, hogy elmúljon fél tíz végre.

Teljes sötétben az ágyamon ülve próbáltam visszaemlékezni a hang tulajdonosára, de hiába dolgoztattam az agytekervényemet, nem tudtam arcot párosítani a hanghoz. Ráadásul a gondolataim folyton visszakanyarodtak ahhoz a mozzanathoz, hogy nem eshet bántódása a fiúnak. Rajtam kívül a házban nem tartózkodott más, akire fiúként hivatkozhattak volna. Túl sok részlet hiányzott a kirakósból, hogy értelmet leheljek ebbe a beszélgetésbe. Ha nem rólam beszéltek, kiről? Ha rólam, miért vett védelmébe Mr. Woods? 

Javítva: 2019.08.01.