Nincs szükség szavakra

Tizenkilenc

Elérkezett karácsony első estéje és mindannyian a nappaliban trónoló, plafonig érő karácsonyfa körül gyűltünk össze. Habár a légkör nagyon is feszült volt Mr. Woods és Thomas atya között, ami mindenki másra is kihatott, a két férfi igyekezett kultúráltan viselkedni egymás társaságában. Ezt a feszültséget persze betetőzte a mi saját idegességünk. Rita a karácsony alkalmából készített több fogásos étkezések és a későbbi vendégeskedések miatt aggódott, Eric és én csendben őrlődtünk Álvarez Mondego feltűnése miatt, Isabelle pedig szimplán nem értett semmit, viszont érzékenysége révén tudta, hogy valami óriási baj készül kirobanni. Utáltam neki hazudni minden alkalommal amikor kettesben töltöttünk egy kis időt és kérdezősködött, de nem akartam még jobban felzaklatni. Amúgy sem értette volna, hogy miért tartok Álvareztől. Valószínűleg ezt csak az értette meg, aki sokat tudott az utcai bandaháborúkról, na meg persze azok, akik részei voltak ezeknek az ellenségeskedéseknek.

Azt, hogy Álvarez ki és mire képes igazán csak az tudta, akinek már volt vele pár piszkos ügye. Sajnos ezeknek az embereknek a nagy része nem élte túl a találkozót vele. Álvarez a keleti államok legnagyobb befolyással rendelkező fejese volt. A bandája a legmocskosabb, legerkölcstelenebb emberekből állt. Amolyan maffiaszerűség volt ez, csak annak egy elkorcsosult fajtája. A banda foglalkozott emberöléssel, drogokkal, embercsempészettel, szervkereskedéssel és nagyjából bármivel, amivel jó pénzt tudtak kaszálni. Nem volt ajánlatos velük ujjat húzni vagy beleköpni a levesükbe, mert azt kegyetlenül megtorolták. Többnyire egy sötét sikátorban, nagy létszámmal és változatos módszerekkel. Igazán komoly esetekben azonban nem féltek a kínzáshoz nyúlni.

Nem sokkal azelőtt, hogy Thomas atya elhozott volna Floridából, nekem is sikerült összeakadnom velük. Az egyik legjobban tejelő ügyfelük már hónapok óta tőlem vette a kábszereit, ami eléggé megviselte a pénztárukat. Egy darabig tűrték és várták, hogy eltűnjek, de hülye lettem volna feladni egy drogfüggő, milliomos kuncsaftot. Ennek következtében egy csendes éjszakán megleptek páran egy eldugott utcácskán. Pár zúzódással és két törött bordával megúsztam a figyelmeztetésüket, de tudtam, hogy a következő alkalommal a hullám már valamelyik csatornában végezné. Kapóra jött hát, hogy eljöttem Virginiába. Most viszont ők is itt voltak, a közvetlen közelemben és, habár nem tudtam, hogy valóban kell-e tartanom tőlük, egy belső hang azt súgta, hogy jobban teszem ha mindig a hátam mögé nézek.

- Sebastian! - zökkentett ki egy távoli hang a gondolataimból. Felpillantottam és Thomas atya állt előttem.
- Öö... Tessék?
- Azt kérdeztem akarod-e te folytatni az ajándékozást? - mosolygott rám kedvesen, de szeme komoly maradt. Mintha azt sugallták volna: "Tudom, hogy téged is nyugtalanít valami."
- Ja... Persze - körbepillantottam és láttam, hogy már mindenki szorongat egy-egy kék papírba csomagolt dobozkát, arról azonban ötletem se volt ki ajándékozhatott előttem.

Felálltam és egyesével odaadtam mindenkinek szegényes ajándékaimat. A két férfinak egy-egy üveg bort vettem, Ritának új sütőkesztyűt, Ericnek egy fém gyújtót, Isabelle-nek pedig egy nyakláncot, amin egy hópehely medál lógott. Miután mindenki átadta az ajándékjait, egyszerre kezdtünk neki kicsomagolni őket. Fél szememmel Isabelle-t figyeltem és elmosolyodtam, amikor láttam, hogy az én dobozkámmal kezdi. Az sem kerülte el a figyelmem, hogy kettővel kevesebb ajándékom van. Nem lepett meg, hogy Mr Woodstól nem kaptam semmit, Thomas atyától azonban annál inkább.

- Azta – füttyentettem, amikor kibontottam Isabelle dobozát. Egy matt, fekete bukósisak nézett rám vissza. A legnagyobb óvatossággal szedtem ki, nehogy megkarcolódjon. Egy levélke esett ki belőle, amit izgatottan bontottam fel.

"Vigyázz a nagy kobakodra. Boldog karácsonyt. Isabelle"

- Köszönöm, Isabelle, ez gyönyörű. - Egy olyan pillantást lövelltem felé amiből tudhatta, hogy amint kettesben leszünk, illő módon megköszönöm neki.