Nincs szükség szavakra

Kilenc

Másnap reggel a szobám ajtajának csapódására ébredtem. Morcosan fordultam a másik oldalamra, és már éppen elküldeni készültem melegebb éghajlatra, amikor rájöttem, hogy Rita áll az ajtóban, kezében takarító eszközökkel.

- Te mit keresel itt? Rég az iskolában lenne a helyed! – csapta össze a kezeit meglepetésében. – Ha Mr Woods ezt megtudja, semmi jóra nem számíthatsz.

- Nem érdekel Mr Woods és a hülye szabályai – húztam a fejemre a takarót, amit Rita két másodpercen belül lerántott rólam.

- Kelj fel, ha sietsz még beérhetsz a második órára. – Nagy robajjal felhúzta a redőnyt és kitárta az ablakot. A friss, hűvös levegő elűzte az álmosságot a szememből. – Tessék, ezeket be kell venned – nyújtott felém néhány szem pirulát a nő, amiket kelletlenül vettem át. Kérdőn tekintettem fel rá, ő viszont csak kezeit összefonta a mellén és szigorúan nézett rám. Nagy sóhajjal nyúltam a az éjjeliszekrényen álló pohárért. Bekaptam a pirulákat és nagyot kortyoltam a vízből. – Most öltözz és indulj, találsz néhány szendvicset a konyhaasztalon – mondta Rita és otthagyott egyedül, hogy nyugodtan felöltözhessek.

Azonnal a szobához tartózó fürdőszobába rohantam és kiköptem a gyógyszereket. Már elkezdtek feloldódni a számban, keserű utóízt hagyva maguk után, de ezen könnyedén segítettem egy alapos fogmosással. Teljesen hülyék voltak, ha azt hitték, hogy beveszem ezeket a gyógyszereket. Tapasztalataim szerint minden csak rosszabbá vált tőlük, eltompítottak és elvesztettem az irányítást. Legkevésbé erre volt szükségem ebben a házban.

Felöltözve és útra készen rohantam a konyhába a szendvicsekért, a gyomrom olyan hangosan korgott, hogy nem hagyhattam őket itt. A nappaliban valami szokatlanon akadt meg a szemem. Az egyik sarokban állt egy üvegasztalka, amire tegnap óta valaki egy nő képét varázsolta. Isabelle idősebb kiadásának tűnt, ugyanolyan égszínkék szemek és világosszőke haj, bizonyára az édesanyját ábrázolta. Valami azt sugallta belülről, hogy rejtély övezi ezt az asszonyt. Kizártnak tartottam, hogy házon kívül legyen. Az egész család szörnyen bizarrnak tűnt nekem és meg kellett tudnom, hogy mi a defektjük.

Rita éppen a piszkos edényeket és tányérokat pakolta a mosogatógépbe, amikor beléptem a konyhába.

- Kérdezhetek valamit, Rita? – Leültem az egyik bárszékre és kikaptam egy almát az előttem álló gyümölcsöstálból. Hangosan rágcsálni kezdtem a lédús gyümölcsöt.

- Hallgatlak - pillantott rám Rita a pult törölgetését megszakítva.

- Hol van Mrs Woods? – A törlőrongy megállt a kezében, egy ideig csak meredt maga elé.

- Meghalt – bökte ki végül és újra takarítani kezdett.

- Mikor? És hogyan?- kezdtem a faggatózást.

- Mi erről itt nem beszélünk, Sebastian. Ez nem az én dolgom...

- Akkor beszélj Isabelle-ről. Soha nem beszél? Néma? – szakítottam félbe a kérdéseimmel. Elgondolkozni látszott. Végül kelletlenül beszélni kezdett.

- Mrs Woods meghalt, amikor Isabelle négy vagy öt éves lehetett. A kislány azóta nem beszél senkihez.

- És hogyan halt meg? – sürgettem a történetet.

- Nem tudja senki sem, az úr évekig nyomoztatott a halála után, de semmit sem találtak, semmilyen nyomot. Isten nyugosztaljak, szegénykémet, csodás nő volt. Egy földre szállt angyal – sóhajtott fel szomorúan Rita. Nem tudtam mit mondhatnék, úgyhogy lassan felálltam a székről. Azt hittem a nő ügyet sem vet rám, de még mielőtt elhagytam volna a helyiséget, még utánam szólt. – Tudod Sebastian, jobb ha az ember nem üti bele az orrát bizonyos dolgokba. A múltat nem érdemes bolygatni, mert szörnyű sebeket téphetünk fel.

- Én is így gondolom – válaszoltam, és még mielőtt felelhetett volna, leléptem. Tudtam, hogy Rita azt hiszi az iskolába igyekszem, de én ki akartam használni a házban honoló nyugalmat.

A bejárati ajtóhoz sétáltam, amit kinyitottam és becsuktam, ezzel imitálva távozásomat. A házvezetőnő hangosan csörgött az edényekkel, nem kellett félnem attól, hogy meghallja a lépteimet felfelé a lépcsőn. Természetesen az emeleten kezdtem a kutakodást. Eredetileg céltalanul akartam nézelődni, de képtelen voltam elhessegetni Isabelle szobájának a gondolatát magamtól. Sorra nyitogattam az ajtókat, amíg rá nem bukkantam a szobájára. Habár soha nem láttam még, rögtön felismertem, hogy az övé. Megcsapott a parfümjének édeskés illata, amikor beléptem a rózsaszínre festett babaszobába. Baldachinos ágy foglalta el a szoba nagy részét, tele szőrös rózsaszín párnákkal. Az ajtó mellett egy hófehér íróasztal állt, rajta Isabelle mindenféle lányos kacatja. A laptopja az asztal közepén feküdt néhány füzet társaságában. Kihúztam az egyik fiókot, tele volt szépségcuccokkal vagy mikkel. Belenyúltam és megmozgattam néhány terméket, érdekelt miket használ, nem látszott cicababának, aki órákig sminkelte magát minden nap. Egy rózsaszín, szőrös füzet szélébe akadtak az ujjaim. Azonnal tudtam, hogy Isabelle naplója az, pontosan ilyen noteszt használtak a tinifilmekben.

Az alsó ajkam rágcsálva próbáltam eldönteni, hogy mit is csináljak. Természetesen égtem a vágytól, hogy akár egy mondatot olvashassak belőle, de mindig is gerinctelen dolognak tartottam mások személyes cuccaiba belemászni. A tudatom egy eldugott sarkából a jól ismert hang biztatni kezdett, hogy nyissam ki és olvassam végig. Próbáltam elnyomni magamban Basst, de egyre hangosabb és követelőzőbb lett. A kezeimet ő irányította, kinyúltam a noteszért, de még mielőtt kinyitottam volna, úgy dobtam el, mintha égetné a kezem. Tompa puffanással ért földet a bolyhos szőnyegen. A hang kizökkentett és visszatért a józan eszem. Önmagam voltam, Sebastian és nem Bass. Az íróasztal fölött lógó tükörben megpillantottam magam. Hirtelen szörnyen elszégyelltem magamat, mit képzeltem magamról, hogy egy ismeretlen , ártatlan lány szobájában kutakodtam?

- Undorító féreg vagy, semmirekellő – szólalt meg egy hang a fejemben. A vér eszeveszett tempóban áramlott az ereimben, az arcom kipirult a bennem feltoluló érzésektől. Úgy éreztem, ha nem hagyom el a szobát azonnal, megfulladok. A naplót behajítottam a fiókba, majd a szobámba rohantam, egyenesen az éjjeliszekrényhez. Remegő kézzel kutattam a cigim után, de csak az istenverte gyógyszereket találtam ott meg a motorom kulcsát. Ez volt az utolsó mentsváram. Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam a garázsba, ahol azt reméltem megtalálom az én kicsikémet és elmehetek egy kicsit kiszellőztetni a fejemet.

Javítva: 2019.03.02.