Nincs szükség szavakra

Huszonhat

Lucca egy kellemes oldalba rúgással ébresztett. Még jó, hogy az ellentétes oldalamba rúgott, különben lehet újra eltörtek volna azok a bordáim, amiket néhány hónappal ezelőtt ugyanígy törtek el. Milyen messzinek is tűntek azok a hónapok. Szó nélkül tápászkodtam fel. A fejem továbbra is kínzott, de egy szót sem szóltam róla.

A két behemót kinyitotta a furgon hátsó ajtóit. Csípős, reggeli levegő áramlott be, ami kicsit kitisztította a fejem. Éppen hajnalodott, a Nap narancssárga sugaraival kúszott fel az égre. Lucca a hátamhoz szegezett pisztollyal terelt ki az autóból. Nem túl feltűnően körülnéztem. Egy eldugott utcában voltunk, ami mocskos és büdös volt, és meglehetősen ismerős. Amikor elhagytuk a sikátort, jól ismert hang csapta meg a fülem. A tenger morajlására hasonlított. Mélyet szippantottam a levegőből, határozottan éreztem az óceán jellegzetes sós illatát. Szemeim előtt megjelent egy kép a kis lakásunkról egy lakótelepi panel második emeletén. A lakásról, amiben az apám megölte az anyámat és majdnem engem is, lelkileg örökre megnyomorítva engem és a bátyámat.

Azt hittem káprázik a szemem, amikor befordultunk egy utcába és ott volt előttem az a panel. A második emelet ablakán még mindig az a sárga függöny lógott, amit anyám tett fel. Szédülni kezdtem, fekete pontok kezdtek táncolni a szemem előtt. Képek rohantak meg a múltból és közel álltam az összeomláshoz. Az elmúlt napokban nagyon labilissá vált az érzelmi állapotom.

- Indulj! - szólt rám Lucca a ház ajtajában. Nem akartam belépni, már teljesen világossá vált, hogy hová tartunk. - Menj már! - lökött rajtam egyet, aminek következtében szinte beestem a lépcsőházba. Fullasztó volt az áporodott, dohos szag. Egyre nehezebben vettem a levegőt, forgott velem a világ és remegtek a lábaim. Ha Lucca nem szegezte volna rám azt a rohadt pisztolyt, rég összeestem volna. Így viszont nem volt más választásom, mint szó nélkül tűrni és engedelmesen lépkedni fel a lépcsőkön.

Egykori otthonom ajtaja előtt álltunk meg. A festék már lepattogzott, a név lekopott az ajtó melletti csengőről. Nem volt bezárva, Lucca könnyedén kinyitotta az elkorhadt ajtót. Valami recsegett a lábam alatt, amikor beléptem. Egy csótányra léptem rá. Irigyeltem, őt legalább nem kínozták lelkileg mielőtt meghalt volna. Sem fizikailag, mert biztos voltam benne, hogy velem az is megtörténik hamarosan.

A lakás belseje pontosan ugyanolyan volt, mint amikor utoljára láttam. A nappali padlóját üvegszilánkok borították, és feketére száradt vér színezte el a faléceket. A szívem kihagyott egy ütemet. Az anyám vére még mindig ott volt a padlón, és soha, senki nem tűnteti el onnan többé. Sőt mi több, az én vérem is így fog megszáradni az évek során, közvetlenül az anyámé mellett.

Egyre rosszabbul éreztem magam. A szívverésem rendszertelenné vált, rendszertelenül vettem a levegőt, a szám pedig annyira kiszáradt, hogy alig bírtam nyelni. Az emlékeim keveredtek a valósággal. Anyám zokogása és sikoltozása vegyült Lucca mocskos dumájával. Láttam, ahogy hozzám beszélt, mozgott a szája, de semmit sem fogtam fel abból amit mondott. Pofon vágott, ez sem segített kizökkentenie a látomásból. Szemeim előtt újra lejátszódott az a szörnyű nap.

Két erős kéz ragadott meg. Kíméletlenül löktek be egy sötét szobába, aminek elterültem a koszos padlóján. A kulcs nyikorogva elfordult a zárban, körülöttem minden elsötétült, ám az emlékképek továbbra is színesen kavarogtak.

*

- Kelj fel, kölyök! - rúgott belém valaki. Meg sem moccantam. A testem átjárta a fájdalom. Gyengének éreztem magam. - Nem hallasz?! Kelj fel! - rántott fel a földről a fickó. Közelebbről látva rájöttem, hogy Lucca az. A fegyverét szokásos módján a halántékomhoz szorította, a kezeimet pedig hátracsavarta. Nem volt szükség rá, túl gyenge voltam ahhoz, hogy szökni vagy ellenszegülni próbáljak. Kába voltam, mint aki nemrég ébredt altatásból. Az egész környezetem kissé elmosódott.