Egymáshoz tartozunk

4

-Ne játszd már az elérhetetlent egyszer úgyis az enyém leszel.

-Álmodban Adam. Álmodban. - sóhajtottam.

-Majd akkor is ezt mond, mikor alattam fogsz így sóhajtozni.

-Na ide figyelj én nem vagyok a kurvád akivel kedvedre játszogathatsz!

-Nem is, te a hercegnőm vagy.

-Megőrülök tőled.

-Te pedig megőrjitesz engem.

-Ember! Komolyan mondom, ha nem ismernélek titeket, azt mondanám, hogy egy rossz házaspár vagytok! - nevetett David.

-Egyszer annak is eljön majd az ideje Hercegnő! - suttogta a fülembe.

Kirázott a hideg, ahogyan lehelete a nyakamhoz ért. Utáltam magam amiért ilyen érzést váltott ki belőlem. Adam is látva ezt elvigyorodott.

-Mondtam én, hogy nem tudsz nekem ellenállni.

-Na jó, most lett elegem. Sajnálom David, de haza megyek, mert egyes emberek hányingert váltanak ki belőlem és rosszul vagyok.

-Ne már Emycica. Hiszen most jöttél. Még az az egy óra se tellett el amit mondtál. - síránkozott David.

-Sajnálom haza kell mennem gyakorolni.

-Mire? - vágott közbe az az idióta.

-Közöd! - vágtam vissza.

-Jólvan drága, de amint hazaértél írj! - nyomott egy puszit a homlokomra David.

A szemem sarkából láttam, hogy Adamnak nem tetszett ez, úgyhogy nagyképűen elmosolyodtam.

-Sziasztok! - köszöntem el tőlük. Közben pedig rákacsintottam Adamra.

-Várj hazakísérlek!

-Mondtam már, hogy álmodban White. Álmodban.

Nem hallottam, hogy mit mondott már utoljára ugyanis minél hamarabb el akartam tűnni onnan. Nagyon bíztam abban, hogy nem jön utánam, de sajnos másodpercekkel később lépteket hallottam magam mögül,majd ott is termett mellettem.