Egymáshoz tartozunk

3

Adam White. Depresszióm okozója. Régi szerelmem. Mostani szerelmem. Igen tönkretett, de egyszerűen nem tudtam elfelejteni. Az volt a szerencsém, hogy két éve az általános iskolai ballagásunk végén elköltözött. A szülei új munkát kaptak Los Angelesben, így neki is mennie kellett. De miért is lettem miatta depressziós? Egyszerű, 8 évig voltam belé szerelmes, de ő észre se vett. Ha észre is vett, akkor is csak szórakozott velem. Nem tudtam túltenni rajta magam, belebetegedtem. De istenem annyira jól néz ki még mindig. Talán egy fejjel magasabb lett. Barna haja megnőtt, amibe most annyira beletúrtam volna. Az öltözéke pedig most is kifogástalan. Fekete farmer, fehér póló, fekete bőrkabát.
Emily nem. Fejezd be tönkretett téged. Nehogy elájulj itt tőle.
-Hercegnő már nem is köszönsz nekem?! - bigyesztette le a száját.
-Tee! Egy: ne hívj így, kettő: mégis mi a francot keresel itt? - sziszegtem.
-Uu. Kedvesebb fogadtatásra számítottam. Egyébként anyáéknak hiányzott San Francisco, így visszaköltöztünk. Ezentúl többet látjuk egymást! - kacsintott megint.
Nem hiszem el. Miért csinálod velem ezt istenem? Tönkretett, tudta, hogy szerettem, de most itt flörtöl velem.
-Broo örülök, hogy itt vagy.-pacsizott le vele David.
-Ti mióta vagytok ilyen jóban?-fordultam körbe értetlenül.
-Tudod hercegnő, míg nem voltam itt, Daviddel sokat beszélgettünk és nagyon jó haverok lettünk. - kacsintott.
Már csak ez hiányzott. Esküszöm ha mégegyet kacsint kiszúrom a szemeit.
-Ne hívj így már mondtam! - köptem oda neki.