Néha csak van, elveszve a rengetegben. Nem érez semmit, egyedül ül, és hallgat, mint a sír. Beszélni szeretne, elmondani, hogy mit érez ő, de nem hallgatják meg. Elnyomják a szavát, egy nagyobb, sokkal erősebb erő, amit ő nem tud legyőzni.
Sokszor fél, néha retteg. Démonok harcolnak a fejében, hadilábon áll a szíve és az agya ritmusa, ezzel az egész ember kételyek között bolyong a sűrű lombokban, mely az éjszakán virágként nyílnak ki számára.
Párbeszédeket folytat le magában. Azt kérdezi, hogy helyes-e, hogy így érez. Hogy helyes, hogy ezt csinálja, hogy helyes, hogy ezt mondja, hogy helyes, hogy e mellett döntött, hogy helyes, hogy alkot.
A világ számára, saját maga számára maradandót szeretne alkotni, ami úgy látszik nem megy fiatal szívének. Azt kérdezi magától: én lennék a hibás?
Szíve felel, esze pedig kiált. Szíve beszédjét nem hallja meg, egyedül az agya szentbeszédjét képes befogadni hallókészüléke.
Szomorú. Üres. Kitaszított.
A világban oly' sok dolog van, ami másoknak eszébe jut ezeket hallva.
Neki mégis egyedül önmaga jut eszébe.
Hogy legbelül mennyire üres, szomorú és szerethiányos.
Pedig ő volt az a személy, aki tele volt szeretettel, csak nem engedte megmutatni a világ számára, nehogy megsérüljön. Mert már sérült. Szét van cincálva a szíve, és aki megtudná neki adni a boldogságot ő nem él vele.
