A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Lola

(Frollo szemszöge)

Kinyitottam a szemem. Úgy éreztem magam, mint a kómából felébredő ember: fáradtan, homályos emlékképekkel. Meg persze a minduntalan a hátamba nyilaló fájdalommal.

Végignéztem magamon. A hátamra tett kötés az egész felsőtestemet körbefogta. Jobb karomból infúzió állt ki. Rozsdaszínű folyadék folyt belém. A szaga olyan volt, mint az oxidáló réz: szúrós, sós. A felfedezés lesokkolt. Ez vér.

- Nyugodjon meg! Minden rendben - szólalt meg mellettem Lola hangja.

Ott feküdt mellettem. Kimerültnek látszott, legalább annyira, mint én. Szép szeme alatt sötét karikák húzódtak, csak nehezen tudta nyitva tartani őket.

Csak most tűnt fel, hogy a kezemben valami meleget érzek. Lola kezét; az ujjaink összekulcsolva pihentek kettőnk között.

Ez... túl intim. Elrántottam a kezemet, mire a lány egy megértő mosolyt küldött felém.

- Bocsánat. Nem lett volna szabad.

Szégyelltem magam. Ez a lány hívott segítséget. Ha ő nem lett volna, már halott lennék. De ez már sok volt. Nem engedhetem ennél közelebb magamhoz. Mi ketten sosem lehetünk együtt. Akármennyire is szeretném.

Lola felült, és fáradtan felsóhajtott:

- Hívom az orvost. Örülni fog neki, hogy máris felébredt.

Az a piszkos ruha volt rajta még mindig. Haja kócosan hullott alá. A karján lévő kötés átvérzett. És láttam a járásán, hogy nagyon fáj a lába.

De nem törődött vele. Nem törődött a saját fájdalmával. Csakis az enyémmel.

Hirtelen eszembe ötlött:

- Lola! Ez az ön vére, igaz? - A véres zacskóra böktem.

Nem kaptam választ. Lola csak ment tovább lefelé, fittyet hányva saját fájdalmára.

- Lola, álljon meg! Tudnom kell, hogy önnek köszönhetem-e az életemet!

- Lényegtelen, Frollo - válaszolta. - Tudja, én... nem tudtam mihez kezdtem volna, ha ott hal meg a karjaimban.

- Lola, ne menjen el!

- Szólnom kell az orvosnak. Utána beszélhetünk, ha gondolja.

- Lola volt, igaz? - kérdeztem az orvost.

- A kisasszonyra gondol, aki végig maga mellett volt? Igen. Nem kevesebbet köszönhet neki, mint az életét, főesperes úr.

Szóval jól gondoltam. Akkor mégis miért tesz úgy Lola, mintha semmiség lenne az egész?

- Van egy olyan érzésem, hogy annak a lánynak többet ér az ön élete, mint a sajátja.

Igen. Ez biztosan így van.

- Hol van most?

- Lent Quasimodoval. Ráparancsoltam, hogy egyen valamit. Az unokaöccse már tegnap hozott neki ételt, de nem volt hajlandó enni. Csak feküdt maga mellett szótlanul.

Nem hittem a fülemnek. Hát ezért néz ki ilyen rosszul! Nem heverte ki a vérveszteséget.

Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy lemenjek és beszéljek Lolával. Sokkal tartozom neki. Kezdhetném egy köszönömmel.

Az orvosnak nem tetszett a mozdulatom.

- Mit szólna, ha felhívnám a kisasszonyt? Önnek még pihennie kell.

- Köszönöm.

- Ne nekem köszönje.

Igaz. Ez a szó Lolának jár.

Quasimodo segített neki feljönni a lépcsőn. Lola sokkal jobb bőrben volt, mint reggel. A szeme alatti karikák színe is kifakult, arca sem volt már sápadt. De erősen sántított a rossz lábára. Én ostoba! Meg kellett volna kérnem az orvost, hogy őt is vizsgálja meg.

- Köszönöm, Quasimodo! Innentől már menni fog egyedül is.

- Biztos?

- Biztos.

Lola a lépcső tetején állt, és a korlátba kapaszkodott. Gyűlöltem magam miatta, de gyönyörűnek láttam, még így sérülten is.

Felültem. Rájöttem, hogy nem kellett volna. Még én is hallottam, hogy felszakadnak a sebeim. Élesen szívtam be a levegőt.

- Ne csinálja! Nem szabad!

Lola abban a pillanatban mellettem termett. Aggódva nézett le rám. Az ágy szélére mutattam, jelezve, hogy üljön le. Leült.

- Nagyon fáj a lába, Lola?

Megrázta a fejét. Miért nem néz a szemembe?

- Ha gondolja, visszahívatom az orvost.

- Nem szükséges. Magával foglalkozzon.

Zavarban volt. De miért?

- Mit mondott az orvos? - kérdezte.

- Azt, hogy minden rendben.

- Az jó.

- És azt, hogy ezért önnek tartozom köszönettel.

- Nem tartozik semmivel. Bárki megtette volna a helyemben.

- Arra nem vennék mérget.

Még hogy bárki megtette volna! Rajta kívül mindenki örömtáncot járt volna, ha megtudja, hogy haldoklom.

- Alábecsüli magát, Lola. Miért nincs önbizalma?

- Nem adtak rá okot, hogy legyen.

- Attól tartok, nem értem.

Alig látható mozdulattal elmorzsolt egy könnycseppet. A mellkasom elnehezedett, a szívem sajgott. Vajon mi történhetett vele? Sejtettem, hogy a múltja nem lehetett tündérmese.

Ami ezután jött arra még nem készültem fel.

- Érezte már azt, hogy valaki más életét jobban félti, mint a sajátját? Volt már olyan érzése, hogy nem tudná elképzelni az életét egy személy nélkül? De ezzel egy időben tudta, hogy ez lehetetlen, mert a másik fél kissé elfogult a szakmáját illetően? - Mélyen a szemembe nézett. Éjfélkék pillantása maga volt az éjszaka. - Volt már szerelmes, Frollo?

Te. Jó. Ég!

Lefagytam. Ezt most jól értettem?

- Miről beszél? - kérdeztem vissza fojtott hangon. - Lola, maga...?

- Szerelmes vagyok magába, Frollo!