A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Claude Frollo

(Lola szemszöge)

Az arcom égett a szégyentől. Mi a fenét csináltam?! Tényleg képes voltam így megalázni azt az embert? Amikor beleültem az ölébe (jó isten, el sem hiszem, hogy megtettem!), őszinte félelmet láttam a tekintetében. Ennek a férfinak minden évben el kell viselnie a megaláztatást. Ez... iszonyú. Borzasztó érzés lehet.

Fáradtan huppantam le az egyik székre. Mintha egész nap táncoltam volna. A csörgődobot odébb hajítottam, és csodálkozva néztem Bellát, aki csak úgy ragyogott a boldogságtól.

- Minek örülsz ennyire? - kérdeztem.

- És te mitől vagy zavarban? - kérdezett vissza. - Mindkét kérdésre ugyanaz a válasz. Claude Frollo.

Lesütöttem a szemem. Eltalálta. Ő teljesen más szemmel látta Claude Frollot, mint én. Bella számára ő egy könyörtelen, igazságtalan főesperes, akinek életcélja, hogy minden utcai zenészt és táncost megtörjön. Én azonban biztos voltam benne, hogy van valami a háttérben. Kell lennie valaminek, egy múltbéli eseménynek, ami miatt Claude Frollo ennyire komor és keménykezű lett.

- Lola, ne már! Frollo nem érdemel szánalmat.

Nem reagáltam. Abban a pillanatban Bella volt a kegyetlen, nem a főesperes.

Éjszakára a sátorokban maradtunk, kiidegelve ezzel a katonákat. Gyötrött a bűntudat, nem tudtam elaludni. Rettenetesen szégyelltem magam azért, amit tettem. Bele sem merek gondolni, most micsoda utolsó kis szajhának gondolhat Frollo...

A hátamra fordultam. Hűvös volt az éjszaka, vacogva burkolóztam a vékony takaróba. Bella úgy aludt, mint akit fejbe vertek. Nem is értettem, hogyan tud ilyen kényelmesen elhelyezkedni ezeken az ócska deszkákon. Hiába tettünk rá egy szivacsot, nyomott mindenhol. Rettentően fájt az oldalam. Szép kis kék-zöld foltjaim lesznek reggelre.

Eleredt az eső. Fantasztikus. Most még inkább nem bírtam aludni. A cseppek hangosan, kíméletlenül verték a sátor anyagát. Magamban már elmondtam egy imát, nehogy beázzunk az éjszaka kellős közepén. Mert azt kötve hiszem, hogy az őrök közül bárki is a segítségünkre sietne. Igazából sajnáltam őket. Rég otthon lenne a helyük, de nem mehetnek el addig, amíg mi itt vagyunk.

Kiszálltam az ágyból. Az lesz a legjobb, ha kiszellőztetem a fejem. Úgysem tudok mit csinálni.

Ledobtam a pizsamaként funkcionáló bő pólót, és felvettem egy szaggatott farmert fekete pólóval. Sportcipőt húztam, a hajamat lófarokba kötöttem. Az esernyőt otthon hagytam (mert miért is ne?), így előástam a kapucnis, vízálló köpenyemet, azt terítettem magamra. Halk léptekkel hagytam el a sátrat.

Az őrség minden tagja vacogott, ruháik teljesen átáztak. Termoszok jártak kézről kézre, valaki ételt is emlegetett. Noha egyikük sem szólt egy szót sem, végig magamon éreztem a tekinteteket, ahogy elindultam a hatalmas téren.

Nem ment ki a fejemből a délután. Hányingerem volt a fojtogató bűntudattól. Hogy tehettem? Miért voltam én is olyan gonosz, mint Belláék?!

Pillantásom a Notre Dame-on állapodott meg. Egy pillanatig sem tétováztam.

Minden erőmre szükségem volt, hogy ki tudjam nyitni a templom súlyos kapuját. Odabent csend és béke honolt, sehol senki és semmi. Istenem, már megint nem gondoltam végig a dolgokat! Mit keresne itt a főesperes hajnalok hajnalán? Bravó, Lola, már megint bebizonyítottad, hogy IQ-d annyi, mint a cipőméreted.

Már készültem elmenni, amikor fény gyúlt a kápolnában. Nem vehettem rá mérget, hogy ő lesz az, de egy próbát megér. Ha nem is Frollo van ott, csak tud tippet adni, hogy mikor jöjjek vissza, mikor lesz már itt.

Beléptem, víztócsákat hagyva magam után. A cipőm cuppogó hangot hallatott minden lépésnél. Ja, és ennyit a vízálló köpenyemről... Vizesebb vagyok, mintha egy szál semmiben rohantam volna át. Csodás.

A kápolnánál egy férfi állt, nekem háttal. Fekete egyenruhát viselt. Valószínűleg éppen imádkozott. Nem voltam benne biztos, hogy Frollot látom-e, ezért csendben álltam az ajtóban, és vártam, hogy befejezze. Perceken belül keresztet vetett, és indulni készült. Csakhogy észrevett engem.

Ő volt az. A döbbenet jól láthatóan kiült az arcára, mikor meglátott. Emlékezett rám, ami jelen felállásban nem sok jóval kecsegtetett. Döbbenete dühvé változott, majd mintha észbe kapott volna, hogy mégiscsak egy templomban vagyunk, rendezte vonásait, és közömbösen bámult rám.

Claude Frollo titokzatos ember volt. Magas, vékony testalkatú, fekete hajjal és acélszínű szemekkel. Arckifejezése mindig komor és szigorú volt. A nyakában kereszt lógott, mint valami elengedhetetlen kellék. A harmincas-negyvenes évei körül járhatott, sosem tudtam pontosan. Tartózkodó típus volt, ugyanakkor ragaszkodott a szabályokhoz. Ez lehetett az a valami, ami félelmet váltott ki az emberekből, akárhányszor a főesperes neve szóba került. Bizonyára nem akart megnyílni mindenkinek. Úgy sejtettem, a hitet is ezért választotta hivatásul. Azt hitte, a hitben nincsenek hazugságok és árulások. Pedig nagyon is voltak. Frollo egyházi méltóságnak első osztályú volt, de mint ember elbukott. És láttam a szemében, hogy ez mennyire bántja.

- Mit akar itt? - kérdezte. Hangja mély volt, határozott és mégis megnyugtató. Most ez a hang nehezen elfojtott dühtől reszketett. - Nem okozott már így is elég bajt?

Szólásra nyitottam a számat, hang azonban nem jött ki rajta.

Frollo kifelé indult. Mikor elhaladt mellettem, vigyázott, nehogy véletlenül is súroljon.

- Kérem, várjon! Csak bocsánatot szeretnék kérni.