A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Első dobbanás

(Frollo szemszöge)

Alig aludtam valamit az éjjel. Nem bírtam kiverni a fejemből azt a lányt. Sem azt, amit tett. Botrányos volt, ahogy minden szó nélkül rám mászott.

De nem csókolt meg. Pedig egyértelmű volt, hogy a jól ismert némberrel azt tervezték. Mégis, halkan bár, de tisztán hallottam, hogy azt mondja: „Bocsásson meg!" Éreztem ugyan szemernyi dühöt az új lány irányába, de ez eltörpült a hála mellett. Hálás voltam neki, hogy nem csókolt meg. Így legalább a jó hírem nem sérült, csak a méltóságom, mint mindig.

A kendőjét magamnál tartottam. Rég tűzbe kellett volna vetnem. Képtelen voltam rá. A tudat, hogy azé a lányé volt, meggátolt ebben.

Ettől független nem szívesen találkoztam volna ismét vele.

Szokásomhoz híven a hajnali órákban már a templomban voltam. A katonák még odakint őrködtek. A mihaszna banda a tegnap felállított sátraikban töltötte az éjszakát. Az egyiket elfelejtették behúzni. Valaki mozgolódott odabent. Félrehúztam az anyagot, és benéztem rajta.

Ő volt az. Összeszorított szemekkel dobálta magát. Nem aludt, ezért gyorsan továbbálltam. Csak nem...? Lehetséges, hogy az a lány sem tud aludni? És mi ez a furcsa érzés, ami körbeveszi a szívemet? Mintha most dobbanna először. Melegség járta át a testemet. Az a lány különleges.

A Notre Dame a jól ismert csenddel és nyugalommal fogadott. Elsőként érkeztem meg - mint mindig. Utam a harangtoronyba vezetett, ahol átvettem főesperesi egyenruhámat, majd lementem a kápolnához. Minden napom itt kezdődik: itt szoktam először fényt gyújtani, és itt végzem el a reggeli imámat. Már nem is emlékszem rá, miért éppen ezt a helyet választottam. Egyszerűen csak megnyugtatott az egyedüllét. Ezért is szerettem elsőként érkezni. Hogy magam lehessek, ha csak egy rövid időre is.

Az ima végén keresztet vetettem, és indultam, hogy a többi helyiséget is fényárba borítsam. De amikor megfordultam azzal a lánnyal találtam szembe magam. Ott állt az ajtóban megázva, megmagyarázhatatlan érzelmekkel az arcán. Az arcomra kiült a döbbenet, majd a harag. Ám mindkettő gyorsan elszállt, és a tőlem megszokott közömbös arckifejezést vettem fel.

- Mit akar itt? - kérdeztem. - Nem okozott már így is elég bajt?

Nem felelt. Hát jó, legyen így. Ez esetben az lesz a legjobb, ha én sem veszek róla tudomást.

Elsétáltam mellette. Ekkor utánam szólt:

- Kérem, várjon! Csak bocsánatot szeretnék kérni.

Megálltam. Most erre mit mondjak?

- Bocsánatot? Azt hiszi, ezzel minden el van intézve?

- Természetesen nem, és tudom, hogy sosem leszek képes jóvátenni, amit elkövettem. De tudnia kell, hogy nagyon szégyellem magam. Ehhez nem volt jogom.

- Akkor miért tette? - kérdeztem. Felé fordultam. Az arca rémült volt, ujját az ajkához érintette, mely kissé remegett. - Maga is olyan, mint az összes utcai bolond. Csak annak élnek, hogy engem megalázzanak, mert nem bírják betartani a szabályokat.

Szép arca fájdalmas grimaszba torzult. Elkaptam róla a tekintetemet. Úgy nézett rám, ahogy mindenki szokott: döbbenettel és megvetéssel. Fájt, hogy ő is ilyennek lát.

- Ön egy nagyon magányos ember lehet - szólalt meg halkan.

Kijelentése a szívembe mart. A mellkasom elnehezült, mintha ólomsúlyt cipelnék rajta. Elevenembe talált. Magányos... igen. Világéletemben magányos voltam. Minden helyzetben én álltam az egyik oldalon, és mindenki más a másikon. Nem találkoztam még olyannal, aki a pártomat fogta volna. Vagy legalább ne szörnyetegként nézett volna rám. A bizalom és a szeretet fogalma nem játszott szerepet az életemben.

Lehunytam a szemem, és fáradtan felsóhajtottam. Ki ez a lány?

- Engem senki sem szeret. Sem most, sem a múltban, sem a jövőben nem fogok egyetlen olyan embert találni, aki megért engem.

- Ez nem igaz.

Ránéztem. Feltűnt, hogy eltökélhette magát valami mellett. A testtartása is megváltozott: már nem görnyedt össze, hogy minél jobban meghúzza magát, hanem kihúzta magát, és bátran a szemembe nézett.

Ami a leginkább lenyűgözött bennem, az az volt, amit felém nyújtott. Bizalom és megértés. Most először éreztem azt, hogy olyasvalakivel beszélek, akinek bátran kiönthetném a szívemet. Ez a lány vadidegen volt számomra, mégis jobban kiismert ezalatt a pár perc alatt, mint ezelőtt bárki.

- Elárulja a nevét, kisasszony?

- Lola.

Szóval Lola. A szívem megnyugodott. A kezdetektől tudni akartam, hogy hívják ezt a lányt.

Lola hozzám lépett, egyik kezemet tenyérrel fölfelé a sajátjába fektette, míg másik keze mutatóujjával végigsimított egy vonalon. Ismét felcsapott bennem az a furcsa melegség, amit akkor éreztem, mikor az ölemben ült. Elkerekedett szememmel figyeltem minden mozdulatát.

- Mit csinál? - kérdeztem.

- Azt mondta, magát nem szereti senki. Szeretném, ha komolyan elhinné, amit erre mondtam. Hogy ez nem igaz. Bízzon bennem. Az életvonalában nincs semmi elváltozás, ami arra utalna, hogy ön szerethetetlen.

- Maga nem ért semmit, Lola. Párizsban én vagyok a megtestesült gonosz. Egy szörnyeteg.

Lola két kezébe szorította az enyémet. Könyörgő szemmel nézett fel rám.

- Szépen kérem, ne eméssze magát! Biztosan tudom, hogy maga is olyan tiszta ember, mint bárki más, ha nem tisztább. Én tudom, hogy Claude Frollo nem gonosz ember. Már csak annyi kell, hogy ezt maga is elhiggye.

Harangszó csendült. Elhúzódtam a lánytól, két kezemet összekulcsoltam magam előtt.

- Mennem kell. Jobb, ha most távozik, Lola.