A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

A döntés

(Frollo szemszöge)

A tervemet sikeresen végrehajtottam. Minden utcaművész szabad lett. Én is kereket oldottam, amilyen gyorsan csak lehetett. A lebukásom ráért még egy kis ideig; nem akartam, hogy a visszatérő katonák itt találjanak.

Lola...

Remélem, épségben kijutott.

Idegességem alábbhagyott, amint átléptem a Notre Dame küszöbét. Quasimodo odalent volt; érkezésemre érdeklődve nézett fel.

- Mi történt? - fordult felém.

Megráztam a fejem. A lábaim meg-megroggyantak, nem bírtak el. A fejem lüktetett; felszisszenve kaptam a halántékomhoz. Le kellett ülnöm.

- Frollo, rosszul vagy?

Quasimodo ijedten rántott le egy székre, és a kezembe nyomott egy pohár vizet. Hálásan biccentett neki köszönetképpen.

- Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondani, mit is kért tőled az egyház?

De, igen.

- Katonákkal el kellett fogatnom az összes utcazenészt.

- Jaj, Frollo...

- Lola is ott volt. - Be kellett hunynom a szemem egy pillanatra. Mély levegőt vettem. Visszagondolni is rossz volt dühtől izzó tekintetére. - Ugyanúgy gyűlölt, mint amikor szétverettem a csőcseleket a bolondok ünnepe után. Az arcomba köpött, és azt mondta, gyűlöl. Meg persze azt is hozzám vágta, hogy elárultam.

- Már megint az egyház! - morfondírozott Quasimodo.

Dühösen néztem rá. Lola is pontosan ezt mondta.

- Quasimodo!

- Bocsi, bocsi! - tette fel védekezőn a kezét. - Lola is ezt mondta, igaz?

- Igen - sóhajtottam.

- Mondd, nem fordult még meg a fejedben, hogy lemondj a főesperesi címről?

Ami azt illeti, nagyon is sokszor megfordult a fejemben ez az ötlet. Milyen fantasztikus lenne! Többé nem függnék senkitől. Szabad ember lehetnék. Nem tartoznék számadással senkinek. Senki sem befolyásolna. Én hozhatnám meg a döntéseimet mindenféle külső tényező beleszólása nélkül. A hit többé nem lenne az utamban. És ami a legfontosabb: ténylegesen együtt lehetnénk Lolával. Szerethetném úgy, ahogy mindig is akartam. Akkor nem tudná azt mondani, hogy nekem az egyház az első.

- Lemondás... - motyogtam magam elé.

- Látom, tetszik az ötlet.

Az én unokaöcsém. Lolának igaza volt. Ő az én védőangyalom, aki bármit elkövetne, hogy nekem jó legyen. Pedig még csak húszéves! Hiába, már csak az apja miatt is erős és kitartó. Tiszteletet érdemel. És bár furcsa ezt kimondani, de hálával tartozom neki.

- Szerinted ezt kéne tennem? - kérdeztem. Tényleg szükségem volt a tanácsára. Adtam a véleményére.

- Szerintem igen. Hiába gondolod úgy, hogy az egyház nem fogad el akármilyen indokot, ha le akarsz mondani, ez a te életed. Éld úgy, ahogy te akarod!

Az elmúlt húsz évben egyszer sem öleltem magamhoz szeretetteljesen a fiút. Most megtört a jég. Megöleltem, gyengéden megveregettem a hátát. Így belegondolva tetemes adósságot halmoztam fel neki. Azt a sok jót, amit tett, amióta megismertem Lolát, sosem leszek képes viszonozni.