L - Egy Eldarya történet

Első fejezet - Érkezés

Boldog kétszázadik halálnapot, gondolta kevés lelkesedéssel L amikor meglátta a fák között átszűrődő reggeli napsugarakat.
Eleinte úgy gondolt ezekre a napokra, mintha születésnapja lenne, de tekintve hogy a kétszázból 150-et végig "aludt" a többi ötven pedig épp olyan volt, mint egy átlagos nap, mostanra inkább csak keserű szájízt hagytak benne.
Pedig mégiscsak egyszer hal meg az ember. Igenis kijárna neki egy rendes megemlékezés tortával meg mindennel.
Mivel a születésnapjára nem emlékezett, a halálát tartotta az úgymond második megszületésének. Hisz minden amit tudott és amire emlékezett csak ezután történt. Jobban mondva 150 évvel utána.
Egyszer csak azt vette észre hogy halott. Nem tudta hogyan történhetett, se azt hogy miért, csak azt érezte hogy a szíve többé nem dobog. Az emlékei zavarosak voltak, a nevét se tudta, de mintha L-lel kezdődött volna.
Körülötte a világ is megváltozott. Nem tudta pontosan milyennek kellene lennie, de abban biztos volt hogy jó pár évtizedig feküdt... bárhol is fekszenek a holtak.
Napokig bolyongott a helyen ahol felébredt. Egy elhagyatott kastély romjai. Igazából tökéletes egy szellemhez.
Nem álltatta magát, tudta hogy valamiért szellem lett belőle, de az okok kiderítésére még ott volt az egész örökkévalóság így inkább a környezetét akarta feltérképezni.
A kastély döbbenetesen ismerős volt. Sejtette, hogy itt élhetett amikor még... nos, élt. A lábai szinte maguktól vezeték az emeletre, ahol egy szoba előtt megtorpant. Iszonyatos fájdalom markolt élettelen szívébe, és tudta hogy ha volnának könnyei, most megállíthatatlanul potyognának. Valami volt abban a szobában aminek szerepe lehetett életében és halálában, de a fájdalom túl erősen járta át, így mielőtt belegondolhatott volna, hogy mit is csinál, kirohant az ódon épületből és meg se állt napnyugtáig, amikor elért egy csendes kisvárosba. Rögtön megbánta hogy elfutott, de később hiába akart, képtelen volt rábukkanni a kastélyra.
A városban újabb felismerés érte. Ő nem csupán meghalt, de sokáig nem is volt tudatánál. Valahogy nem tűnt ésszerűnek, hogy a kocsik ló nélkül mennek, és az emberek is teljesen máshogy öltözködtek mint kellett volna.
Alig bírta felfogni a rengeteg újdonságot amivel találkozott, de arra hogy miért érez mindent olyan idegennek egy kirakat üvege adta meg a választ. A saját tükörképe is másként festett, mint kellett volna. Meg mert volna rá esküdni hogy vörös volt a haja.
Ahogy a ruháját vizsgálgatta, egyszerű szoknya fekete-arany színekben, hirtelen bevillant egy szám: 1838. Az év, amikor meghalt. 200 évvel ezelőtt.
Nem lepődött meg. Igazából mióta tudatosult benne, hogy már nincs az élők között, semmi se tudta megdöbbenteni. Kísérteties kasélyok: Ugyanmár. Kvázi időutazás: semmiség. Önműködő kocsik: na jó, ez volt a legdurvább.
Ahogy elfordult a kicsavart képmásától rájött még egy dologra. Senki se látta. Tucatnyian mentek el mellette, de pillantást se vetettek a viktoriánus kori szellemre. Bunkók.
Ezután L éveket töltött azzal, hogy bosszúból borsot tört a város lakóinak orra alá: összetört poharak, furcsa kaparászó hangok, amikor az emberek horrorfilmet néztek, tönkrement elektronikus berendezések. Mind ő volt. Ahogy az is, aki mindent tudott a kisváros lakóiról, mert mindenféle beszélgetéseket kihallgatott az idő során. És az, aki megleckéztette a gonosz embereket.
Szeretett úgy gondolni magára mint egy igazságosztó szuperhősre, akikről egy Timmy nevű kisfiú újságaiban olvasott nem sokkal azután hogy "felébredt". A fiú volt a kedvenc embere az egész városban. Fekete haja mindig kócosan állt szerteszét, ami nevetésre késztette a szellemet. Néha úgy tűnt, mintha Timmy hallaná vagy látná őt, de mindig kiderült hogy csak képzelődött. Tíz évvel később halt meg, mikor egy buli után a haverjaival fának ütköztek.
L is ott volt a temetésen, és mivel sírni nem tudott ezért az eget késztette arra hogy esőt borítson a földre.
Viszonylag hamar rájött erre a képességére, mikor az első halálnapján még olyan szomorúság fogta el, hogy egy hétig nem állt el az eső, de amikor utána találkozott az utcán Timmyvel és elmosolyodott az égszakadás rögtön abbamaradt. Akkor döntötte el azt is, hogy többet nem lesz szomorú, hogy a város lakóinak ne kelljen folyton megázni. Mindenben meg fogja látni a jót.
A kétszázadik halálnapján aztán mégis rátört a szomorúság. Épp egy esküvőről jött, ahol a lány kiskorában mindig csúfolta a fiút, míg a másik csak a pénzéért akarta elvenni az elkényeztetett fruskát.
Nem egy álomszerelem, L-t mégis ráébresztette hogy milyen magányos, és ő is vágyik a szeretetre, amit elveszített. Habár többször is töpröngött azon hogy életében vajon hagyott-e hátra családot és barátokat, most először érezte biztosan hogy nemcsak rokonai, de kedvese is volt. Az érzés azonban édes-keserűen járta át a testét. Bele se akart gondolni, milyen szenvedést okozott a fiúnak a halála.
Ahogy búskomoran bandukolt, kiért a város melletti erdőbe.
Remek, gondolta. Utált túrázni, és az erdőket se szerette. Ráadásul mire feleszmélt, már fogalma se volt, hogyan juthatna ki. Nem mintha bármi félnivalója lett volna, elvégre egy ember se hal meg kétszer. De azért mégse szerette volna ott tölteni az éjszakát. Keresgélés közben rábukkant egy tisztásra amelynek közepén egy kupac gomba alkotott kört.
L hirtelen zenét hallott. A szél mintha egy ismerős altatót dúdolt volna neki. Elindult a kör közepe felé, ahonnan a zene szólt. A gombakör olyan hirtelen szippantotta be, hogy meglepődni se volt ideje.
A hatalmas csarnok ahova került nem hasonlított semmihez, amit valaha látott. Se éltében, se holtában. Mintha a tündérek, amikről Nanny szokott mesélni, itt építették volna meg a birodalmukat. Nem volt ideje végiggondolni, ki is lehetett az a Nanny, mivel egy meglepett kiáltást hallott a háta mögül.
Hasonló döbbenettel fordult hátra, és igen, a fekete hajú, furcsa ruhákba öltözött férfi őt bámulta kikerekedett szemekkel. Valaki kétszáz év után először látta őt.
- Lilith?